Mindannyiunk életében előfordulnak jó, és rossz meglepetések. Úgy gondolom, ha lehetne választani, nem lenne olyan, aki a rosszat kérné, de sajnos a sors nem megkérdezéses alapon működik.
Az autó restaurálás hosszú folyamatának utolsó fázisa a próbaüzem. Itt nagyon nem szeretjük a meglepetéseket, mert csak negatív dolgok jöhetnek hirtelen elő, hiszen alapból mindennek jónak kell lenni. Éppen ezért, még soha, egyikőnk sem kiáltott fel hangosan, tágra nyílt, csodálkozó szemekkel, hogy „Azt a betyárját, veszi a sebességet a váltó!” Sőt, azt a showelemet is meghagyjuk az amerikai filmes kollégáknak, amikor a motor beindulásakor kurjongatnak, tapsolnak, sapkát dobnak az égbe, majd pezsgőt locsolnak egymás fejére. Az autókon azért dolgoznak szakemberek, hogy amit elkészítenek, az elsőre rendesen működjön, úgy, ahogy tette azt annak idején, amikor a gyárban összerakták a rutinos szerelők.
Na… Ez az elmélet, majd a gyakorlat másképpen alakul. Jön a „szarka”, sokat akar, aztán meg nem bírja a farka, ezért a megszerzett munka egy részét átadja egy másik madárnak. Madarat tolláról, szerelőt meg arról ismer meg az ember – személyes tapasztalat híján – amit hall róla másoktól. A munka elvégeztével természetesen megjön a tapasztalat is, csak a jelző kétséges, amivel azt később illetjük.
Sajnos nem tudtunk pozitív értelmű jelzőket használni a bedolgozó tevékenységére akkor, amikor az első próbaútról nem a saját kerekén tért vissza az aktuális Volkswagen Karmann Ghia. Ilyen botrány még soha nem történt a cég történetében. Olyan volt már, hogy kiesett a kerék… Persze csak viccelek.
Tehát, tréleren érkezett haza az autó, mert a váltó megragadt harmadikban, és a hátramenet is szabadságra ment. Kezdődhetett a móka, a teljes hajtáslánc kiszerelés. Vidáman fogtunk hozzá (ja persze) a motor „ripsz-ropsz”, négy óra alatt ki is jött a helyéről. Hogy mit szórakoztunk ilyen sokáig? Hát, a Bogárszabásúaknál kiszerelésre kerül az olajos hátsótengely is ahhoz, hogy a váltót mozdítani tudjuk, de ennek lecsavarozása elhanyagolható idő volt a motor kibillentéséhez képest. A motort csak négy csavar fogja össze a váltóval, de ha az olajhűtő mögötti menetes apára egy sima anyát hajtottak – míg az alvázon szabadon volt a szerkezet – lesz majd nagy meglepetés ha feltesszük a karosszériát, ugyanis ekkor már nem fogunk hozzáférni egyszerűen.
A csupasz egységen még vígan matathatunk.
A szemetlen’ lyuk.
A motor gallérján nem azért van a tízes csavarnak tizennégy milliméteres furata, hogy reszkető kezű látássérültek is beletaláljanak. Ide egy külsőbordás menetesszemet kellene, nem bekalapálni, hanem behúzatni egy csavarral. Ezt csak azért írom le, mert hallottam olyan kifogást, hogy azért nem került be a szem, mert nem fért hozzá a mester kalapáccsal.
A következő lépésnél megtanultuk, hogy nem az a kérdés, hogy sok-e az egy centiméter, hanem hogy hol van az a centiméter. A motor alsó tőcsavarjainál igencsak sok, mert olyan szűkre méretezték a motorteret, hogy ha csak ennyivel is hosszabb a csavar, nem bírjuk az erőművet lehúzni a sebességváltóról. Persze, ha leoldjuk a váltót a rögzítőpontjairól, nyerhetünk annyi helyet, hogy egy kis feszegetéssel, fényezés feláldozással kifordul a kínlódás tárgya. Ha már kint van, akkor rögtön választ is kapunk arra a kérdésre, hogy miért nincs fűtés egy léghűtéses autóban.
Valaki elhagyta a rongyocskáját, ami remek helyet talált magának a ventilátorlapát szívóoldalán, meggátolva a levegővételt.
Ebben az esetben gyors volt a javítás, csak az a baj, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténni. Mentségünkre legyen mondva, hogy mi nem tehetünk róla. Én biztos, hogy nem dobtam be a textilt. (Ott sem voltam) A műhelyben sem vállalta magára senki, de akiket az utcán találomra megállítottam, azok is tagadtak, úgyhogy csakis valami külföldi, határon szögesdrótot ugró lehet a ludas.
A következő meglepi’ az olajszórás volt a kuplungharangban. Kiderült, hogy a nyelestengely szimeringjét sikerült szétverni beszereléskor az ismeretlen hősünknek. Ha csak az alkatrészt nézzük, ez egy párszázforintos probléma. Könnyen orvosolható, de ha most nem bontjuk meg az egységet, nem derül ki egy jó darabig a turpisság, csak később szidott volna bennünket a tulaj a csúszó kuplungért.
Viszont ami a szétszedett differenciálmű képén látszik, az már végzetes hiba.
A hátramenet fogaskereke tehetetlenül fekszik a difiházban, mert a rögzítőgyűrűje hanyagul volt feltéve, és leesett a tengelyéről. Ami általában a javított váltókat illeti, az egy külön műszaki cikket is megérdemelne (vagy egy misét) mert igencsak érdekes, hogy egyesek mit értenek felújítás alatt. Legyen elég most annyi, hogy én biztosan nem szilikonpasztázom a tökéletesen ép felületre helyezett papírtömítéseket. Pusztán csak azért, mert nincs rá szükség. Zsír, papír, ennyi. Amúgy meg, ha kenem is – mert valami súlyos okot találok rá – vigyázok a felhordásnál, hogy összehúzáskor, belül a peremen ne keletkezzenek gumigiliszták, amik önálló életre kelve úszkálnak a mechanikus elemek közt, esetlegesen meggátolva két elem kapcsolódását!
Az autó restaurálás hosszú folyamatának utolsó fázisa a próbaüzem. Itt nagyon nem szeretjük a meglepetéseket, mert csak negatív dolgok jöhetnek hirtelen elő, hiszen alapból mindennek jónak kell lenni. Éppen ezért, még soha, egyikőnk sem kiáltott fel hangosan, tágra nyílt, csodálkozó szemekkel, hogy „Azt a betyárját, veszi a sebességet a váltó!” Sőt, azt a showelemet is meghagyjuk az amerikai filmes kollégáknak, amikor a motor beindulásakor kurjongatnak, tapsolnak, sapkát dobnak az égbe, majd pezsgőt locsolnak egymás fejére. Az autókon azért dolgoznak szakemberek, hogy amit elkészítenek, az elsőre rendesen működjön, úgy, ahogy tette azt annak idején, amikor a gyárban összerakták a rutinos szerelők.
Na… Ez az elmélet, majd a gyakorlat másképpen alakul. Jön a „szarka”, sokat akar, aztán meg nem bírja a farka, ezért a megszerzett munka egy részét átadja egy másik madárnak. Madarat tolláról, szerelőt meg arról ismer meg az ember – személyes tapasztalat híján – amit hall róla másoktól. A munka elvégeztével természetesen megjön a tapasztalat is, csak a jelző kétséges, amivel azt később illetjük.
Sajnos nem tudtunk pozitív értelmű jelzőket használni a bedolgozó tevékenységére akkor, amikor az első próbaútról nem a saját kerekén tért vissza az aktuális Volkswagen Karmann Ghia. Ilyen botrány még soha nem történt a cég történetében. Olyan volt már, hogy kiesett a kerék… Persze csak viccelek.
Tehát, tréleren érkezett haza az autó, mert a váltó megragadt harmadikban, és a hátramenet is szabadságra ment. Kezdődhetett a móka, a teljes hajtáslánc kiszerelés. Vidáman fogtunk hozzá (ja persze) a motor „ripsz-ropsz”, négy óra alatt ki is jött a helyéről. Hogy mit szórakoztunk ilyen sokáig? Hát, a Bogárszabásúaknál kiszerelésre kerül az olajos hátsótengely is ahhoz, hogy a váltót mozdítani tudjuk, de ennek lecsavarozása elhanyagolható idő volt a motor kibillentéséhez képest. A motort csak négy csavar fogja össze a váltóval, de ha az olajhűtő mögötti menetes apára egy sima anyát hajtottak – míg az alvázon szabadon volt a szerkezet – lesz majd nagy meglepetés ha feltesszük a karosszériát, ugyanis ekkor már nem fogunk hozzáférni egyszerűen.
A csupasz egységen még vígan matathatunk.
A szemetlen’ lyuk.
A motor gallérján nem azért van a tízes csavarnak tizennégy milliméteres furata, hogy reszkető kezű látássérültek is beletaláljanak. Ide egy külsőbordás menetesszemet kellene, nem bekalapálni, hanem behúzatni egy csavarral. Ezt csak azért írom le, mert hallottam olyan kifogást, hogy azért nem került be a szem, mert nem fért hozzá a mester kalapáccsal.
A következő lépésnél megtanultuk, hogy nem az a kérdés, hogy sok-e az egy centiméter, hanem hogy hol van az a centiméter. A motor alsó tőcsavarjainál igencsak sok, mert olyan szűkre méretezték a motorteret, hogy ha csak ennyivel is hosszabb a csavar, nem bírjuk az erőművet lehúzni a sebességváltóról. Persze, ha leoldjuk a váltót a rögzítőpontjairól, nyerhetünk annyi helyet, hogy egy kis feszegetéssel, fényezés feláldozással kifordul a kínlódás tárgya. Ha már kint van, akkor rögtön választ is kapunk arra a kérdésre, hogy miért nincs fűtés egy léghűtéses autóban.
Valaki elhagyta a rongyocskáját, ami remek helyet talált magának a ventilátorlapát szívóoldalán, meggátolva a levegővételt.
Ebben az esetben gyors volt a javítás, csak az a baj, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténni. Mentségünkre legyen mondva, hogy mi nem tehetünk róla. Én biztos, hogy nem dobtam be a textilt. (Ott sem voltam) A műhelyben sem vállalta magára senki, de akiket az utcán találomra megállítottam, azok is tagadtak, úgyhogy csakis valami külföldi, határon szögesdrótot ugró lehet a ludas.
A következő meglepi’ az olajszórás volt a kuplungharangban. Kiderült, hogy a nyelestengely szimeringjét sikerült szétverni beszereléskor az ismeretlen hősünknek. Ha csak az alkatrészt nézzük, ez egy párszázforintos probléma. Könnyen orvosolható, de ha most nem bontjuk meg az egységet, nem derül ki egy jó darabig a turpisság, csak később szidott volna bennünket a tulaj a csúszó kuplungért.
Viszont ami a szétszedett differenciálmű képén látszik, az már végzetes hiba.
A hátramenet fogaskereke tehetetlenül fekszik a difiházban, mert a rögzítőgyűrűje hanyagul volt feltéve, és leesett a tengelyéről. Ami általában a javított váltókat illeti, az egy külön műszaki cikket is megérdemelne (vagy egy misét) mert igencsak érdekes, hogy egyesek mit értenek felújítás alatt. Legyen elég most annyi, hogy én biztosan nem szilikonpasztázom a tökéletesen ép felületre helyezett papírtömítéseket. Pusztán csak azért, mert nincs rá szükség. Zsír, papír, ennyi. Amúgy meg, ha kenem is – mert valami súlyos okot találok rá – vigyázok a felhordásnál, hogy összehúzáskor, belül a peremen ne keletkezzenek gumigiliszták, amik önálló életre kelve úszkálnak a mechanikus elemek közt, esetlegesen meggátolva két elem kapcsolódását!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése