Na, nem kifejezetten engem öl az ideg. Én megtanultam valamennyire kezelni. Nem ütök csak akkor, ha hétig számoltam... igaz, hatnál kezdem. Sokat segített a jóga. Mindig mondogatom magamban: "Jógázok, jógázok, és elhagynak a jó gázok." Főleg, ha zenei aláfestés is van: "engedem had menjen, szaladjon kifelé belőlem, gondoltam egyetlen, nem vagy itt jó helyen, nem vagy való nekem, villámlik mennydörög..."
A kolléga viszont egy kicsit morcos volt reggel. Gondolom nem lépett egyszerre, aztán nem kapott rétest estére, vagy valami, de az biztos.
- Nem passzol a takaró lemez. - ugrott a torkomnak már reggeli hétkor, amikor éppen csak pitymallott a kakas.
- Be kell csiszolni, mindig is festés után csiszoltuk be. - így én.
- Soha nem csiszoltuk be. - replikázott.
- Te nem is, én csináltam, te csak feltetted.
Erről a gyönyörű, számomra teljesen értelmezhetetlen dologról beszélgettünk. A gyár szakemberei ezzel akarták masszívabb szerkezetnek álcázni a nyuzga tartóvasat.
Mivel a gittelés sem mindig egyforma, így természetes, hogy a lemezt hozzáigazítja az ember, bár egy vastagabb gumiprofil kerül a két elem közé. (mármint a hátfal, és az izé közé)
- A tartóvasak sem passzolnak. - folytatja a pajtás a kötözködést.
- Az meg hogyan lehetséges, hiszen mindegyik vas egyedileg be lett illesztve? - kérdem.
- Nem tom'... De akkor sem jó... az igaz, hogy ez a vas egy másik autóé.
- Mi van?
- Két napig kerestem azt a kibaltázott szőrt, de nem találtam, talán el kellett volna tenni valami normális helyre!
- Ja, persze, hogy én dobtam el. - kezdett felszaladni a vezérhangya. - Most már emlékszem, oda adtam egy sörért a lomisoknak. Megcsináltam, kínlódtam vele egy napig, hogy frankón passzoljon, aztán meg átvágtam a patakon a moreknak.
Tudom, hogy sokakat az szórakoztatna, ha most leírnám, hogy erőszakba torkollottunk. A kolléga bevitt egy ágyéktáji rúgást, amit én ügyesen herével tompítottam, majd visszavágásként a szemgödrömmel keményen nekimentem az öklének, majd a meglepetés erejét kihasználva az orrnyergemmel a térdkalácsát támadtam.
Sajnos csalódást kell okoznom, mert lassú, csöndes kínlódásba mentünk át mindketten. Én a nem odavaló vasakat próbáltam meg becsavargatni, de valami rettenetesen nem passzoltak. Két óra szenvedés után kimentem feltúrni a raktárt, hátha meglelem a saját tartóelemeit. Valami hihetetlen mennyiségű "lom" van már betornyozva az először még elégségesnek tűnő helyre, ami az idők folyamán mégis kevésnek bizonyult.
Na, túrom a ganajt, mire jön a cimbora: - Mit keresel? - morog oda.
- Apád fatálját. - gondoltam, de nem mondtam csak annyit, hogy a vasakat.
- Azt hiába keresed ott! - ingerkedett. - Annak az autónak itt vannak az alkatrészei! - csap az egyik polcra. - Itt kellene lenni a vasaknak is... és itt is van. - nyújtja kissé zavartan a keresett holmikat.
- Ó! Pedig csak két napig kerested. - mondom közönyös hangsúllyal. - Ezért rugdostál az autó mögött, hogy "Te szemét! Hova tetted a vasat?".
Szóval így múlattuk a délelőttöt. Aztán jött a délután:
A kaszni most így megállt, mert kellene az ajtó az egybeépíthetőség miatt.
Meg is van. Csodálatos technológiával felújítva. Üvegszálas szúnyogháló, meg műgyanta. Na, ez soha nem rohad el... csak az ami alatta van.
Szokás szerint lekerült az ajtóborítás, és feltárult, ami már régen tudható volt: Az ilyen javítások annyit érnek, mint halottnak a púder.
Ez is halott, bár tájkép.
Tehát a púder mögött ez van kartársak. Ezért mondom, mindennek nézzünk a háta mögé is, mert a gitt mutyi az már régi dolog.
A történet szereplői kitalált alakok, bármiféle hasonlóság valós személyekkel a véletlen műve.
2013. november 29. 20:25
A kolléga viszont egy kicsit morcos volt reggel. Gondolom nem lépett egyszerre, aztán nem kapott rétest estére, vagy valami, de az biztos.
- Nem passzol a takaró lemez. - ugrott a torkomnak már reggeli hétkor, amikor éppen csak pitymallott a kakas.
- Be kell csiszolni, mindig is festés után csiszoltuk be. - így én.
- Soha nem csiszoltuk be. - replikázott.
- Te nem is, én csináltam, te csak feltetted.
- A tartóvasak sem passzolnak. - folytatja a pajtás a kötözködést.
- Az meg hogyan lehetséges, hiszen mindegyik vas egyedileg be lett illesztve? - kérdem.
- Nem tom'... De akkor sem jó... az igaz, hogy ez a vas egy másik autóé.
- Mi van?
- Két napig kerestem azt a kibaltázott szőrt, de nem találtam, talán el kellett volna tenni valami normális helyre!
- Ja, persze, hogy én dobtam el. - kezdett felszaladni a vezérhangya. - Most már emlékszem, oda adtam egy sörért a lomisoknak. Megcsináltam, kínlódtam vele egy napig, hogy frankón passzoljon, aztán meg átvágtam a patakon a moreknak.
Tudom, hogy sokakat az szórakoztatna, ha most leírnám, hogy erőszakba torkollottunk. A kolléga bevitt egy ágyéktáji rúgást, amit én ügyesen herével tompítottam, majd visszavágásként a szemgödrömmel keményen nekimentem az öklének, majd a meglepetés erejét kihasználva az orrnyergemmel a térdkalácsát támadtam.
Sajnos csalódást kell okoznom, mert lassú, csöndes kínlódásba mentünk át mindketten. Én a nem odavaló vasakat próbáltam meg becsavargatni, de valami rettenetesen nem passzoltak. Két óra szenvedés után kimentem feltúrni a raktárt, hátha meglelem a saját tartóelemeit. Valami hihetetlen mennyiségű "lom" van már betornyozva az először még elégségesnek tűnő helyre, ami az idők folyamán mégis kevésnek bizonyult.
Na, túrom a ganajt, mire jön a cimbora: - Mit keresel? - morog oda.
- Apád fatálját. - gondoltam, de nem mondtam csak annyit, hogy a vasakat.
- Azt hiába keresed ott! - ingerkedett. - Annak az autónak itt vannak az alkatrészei! - csap az egyik polcra. - Itt kellene lenni a vasaknak is... és itt is van. - nyújtja kissé zavartan a keresett holmikat.
- Ó! Pedig csak két napig kerested. - mondom közönyös hangsúllyal. - Ezért rugdostál az autó mögött, hogy "Te szemét! Hova tetted a vasat?".
Szóval így múlattuk a délelőttöt. Aztán jött a délután:
A történet szereplői kitalált alakok, bármiféle hasonlóság valós személyekkel a véletlen műve.
2013. november 29. 20:25
Megjegyzések
Megjegyzés küldése