Krízishelyzetben az emberek kivetkőznek magukból, vagy csak egyszerűen nem a megszokott módon kezdenek el gondolkodni, és viselkedni.
Amikor a címet adtam a mai írásomnak, nem a sógoromra gondoltam, de egy pillanat múlva ő is az eszembe jutott: Benzinvezetéket, üzemanyagpumpát javított szerelőaknából, és egyre kilátástalanabbá vált a másnap reggeli üzembiztos autó. Nagyot sóhajtott, szájába tömött egy cigarettát... elég annyi, hogy a Fantasztikus négyesből őróla mintázták a tüzes fickót. Megúszta egy finom epilálással, csak a fejét verte szét a nagy igyekezetben, ahogy kiugrott az autó alatti aknából.
Tegnap azt gondoltam, hasonló csodát fogok látni, de szerencsére nem így történt:
Őrületes hajránk célegyenesbe ért. Meg lett véve az autópálya matrica, a biztosítás megkötve, és mi loholtunk, hogy a szállítás tárgya is elkészüljön.
Jóska bácsi kérdezgette, hányra hozza a trélert. - Két hét múlva keddre. - morogtam, de senki nem vetette rám az ügyet. Mindig ilyeneket mondok, meg olyat, hogy jó munkához idő kell, ezért senki nem foglalkozik velem, ("Bolond a mester, hagyd rá!") de hát Ő tudja, a nagy Ő pedig biztos volt a hétfő reggeli indulásban.
Bár az elmúlt napokban is rendesen túlóráztunk, reggel még volt kedvünk viccelődni, de ahogy már huszadszor reklámozták a filmet a rádióban: "sanda csacsa parti lesz este", és ahogy bővült a hiányos alkatrészek listája, egyre inkább távozott belőlünk a lendület.
- Ezzel meg, kellett volna valamit csinálni, mert nem bírom felszerelni!!! - morgott tele torokból, habzó szájjal a kolléga, miközben a lökhárító vasát akarta feltenni előre.
- Én érdekes mód, mindent felbírtam szerelni, hiszen tudod, hogy össze lett próbálva. - szóltam vissza a varrógép mellől a profik halálos nyugalmával.
Egy óra múlva: - Lehet, hogy felcseréltem a jobbost a balossal? - vakaródzik a munkatárs a vasak felett.
- Nem lehet. - vetek rá egy szánakozó pillantást. - Biztos... Csak ki vannak fordítva.
Amúgy, normális esetben, ennél a típusnál nincs jobbos-balos, de ez itt nem normális eset. Bizonyos pontokon kialakultak olyan deformációs helyzetek, amiknek a legyőzése érdekében egyszerűbb volt a tartóvasakat hozzá igazítani a torzuláshoz, így egy jól álló lökhárítót kaphatunk. Ugyanis a galvanizátor idegileg összeomlást kapott és vissza adta egy hete a cuccot nagy rozsdásan, mert már lemaratta, így nem a felpróbált cuccot tesszük fel.
Tehát jöttek azok a baljós árnyak, én meg azt hittem, hogy csak beborult, pedig nem ártott volna figyelni az ilyen előjelekre, mert a jelek azért vannak, hogy figyeljék őket.
"Rakd fel", nincs mivel rögzíteni. "Tedd be", ja, nincs is mit.
A 12. órában hirtelen nagyon lefáradtam. Éppen a biztonsági övet kellett beszerelni, de durván mocskos volt amit adtak, és az is maradt, mert nem fért a keretbe a tisztogatás. Ráadásként jó darabig eltartott mire kiderült, hogy valami elcseszett autóból van kiberhelve, amiben nem függőleges a beszerelési pozíció. "Hát persze, hogy készítek hozzá egy pár vasat, amivel valahogy be bírom tenni."
Folyamatosan fogyott az erőm, de nem hirtelen, mint a Duracell nyúlnak.
Már nekem volt kellemetlen, ahogy a kolléga ordítva szentségelt, és próbálta a lehetetlent, vagyis elállítani a benzinfolyást a vadonatúj, de szar benzincsöveknél. Aztán feljött az aknából. Mozgásából azt gondoltam, hogy indián esőtáncba kezd, de gyanús volt, hogy közben a 20 literes benzineskannával ütemesen csapdosta a földet és nem kántált, hanem ordított, hogy "felgyújtom, felgyújtom". Komolyan azt hittem megteszi, de térdere rogyva, csak a homlokát verte a padlóhoz, az meg nem akart szikrát vetni.
Átmentem a másik műhelybe, gondoltam jobb lesz biztonságos távolságba kerülni. Rögzítő bizbaszt akartam faragni az ablak alatti díszléchez. Emlékeztem én, hogy hogyan kell: Befogtam a sarokköszörűt a satuba, és egyes koronggal farigcsálni kezdtem egy ötös, réz hegesztőpálcát. Már annyira nem láttam, hogy csak a melegről, és az égett szagról vettem észre, hogy a kezem köszörülöm. Ekkor engedtem el a határidőt végleg. A kolléga még kapaszkodott, tébolyultan kapkodott, elvesztette a realitását.
A restaurálás nem árokásás: "Jól van, egy kicsit fáradt vagyok, de kidobok még egy métert."
A régi munkahelyemen is úgy mondtuk műszak vége előtt, hogy "Na, gyorsan elszarok valamit, aztán megyek haza."
Vannak munkák, ami odafigyelést, kipihentséget követelnek. Nem lenne jó, ha valaki kopogtatna, hogy heló, valaki miattad pusztult el, de az egyszerű elégedetleneket sem szeretem.
Ez már a mai állapot.
A "Bazi répa"ütköző nélkül, kifordított vasakkal vár a csodára.
A reményt nem adjuk fel, valamikor csak elszakad tőlünk, bár vannak még problémák, de azok meg azért vannak, hogy legyőzzük őket.
Eredeti bejegyzés: 2013. május 28. 19:01
Amikor a címet adtam a mai írásomnak, nem a sógoromra gondoltam, de egy pillanat múlva ő is az eszembe jutott: Benzinvezetéket, üzemanyagpumpát javított szerelőaknából, és egyre kilátástalanabbá vált a másnap reggeli üzembiztos autó. Nagyot sóhajtott, szájába tömött egy cigarettát... elég annyi, hogy a Fantasztikus négyesből őróla mintázták a tüzes fickót. Megúszta egy finom epilálással, csak a fejét verte szét a nagy igyekezetben, ahogy kiugrott az autó alatti aknából.
Tegnap azt gondoltam, hasonló csodát fogok látni, de szerencsére nem így történt:
Őrületes hajránk célegyenesbe ért. Meg lett véve az autópálya matrica, a biztosítás megkötve, és mi loholtunk, hogy a szállítás tárgya is elkészüljön.
Jóska bácsi kérdezgette, hányra hozza a trélert. - Két hét múlva keddre. - morogtam, de senki nem vetette rám az ügyet. Mindig ilyeneket mondok, meg olyat, hogy jó munkához idő kell, ezért senki nem foglalkozik velem, ("Bolond a mester, hagyd rá!") de hát Ő tudja, a nagy Ő pedig biztos volt a hétfő reggeli indulásban.
Bár az elmúlt napokban is rendesen túlóráztunk, reggel még volt kedvünk viccelődni, de ahogy már huszadszor reklámozták a filmet a rádióban: "sanda csacsa parti lesz este", és ahogy bővült a hiányos alkatrészek listája, egyre inkább távozott belőlünk a lendület.
- Ezzel meg, kellett volna valamit csinálni, mert nem bírom felszerelni!!! - morgott tele torokból, habzó szájjal a kolléga, miközben a lökhárító vasát akarta feltenni előre.
- Én érdekes mód, mindent felbírtam szerelni, hiszen tudod, hogy össze lett próbálva. - szóltam vissza a varrógép mellől a profik halálos nyugalmával.
Egy óra múlva: - Lehet, hogy felcseréltem a jobbost a balossal? - vakaródzik a munkatárs a vasak felett.
- Nem lehet. - vetek rá egy szánakozó pillantást. - Biztos... Csak ki vannak fordítva.
Amúgy, normális esetben, ennél a típusnál nincs jobbos-balos, de ez itt nem normális eset. Bizonyos pontokon kialakultak olyan deformációs helyzetek, amiknek a legyőzése érdekében egyszerűbb volt a tartóvasakat hozzá igazítani a torzuláshoz, így egy jól álló lökhárítót kaphatunk. Ugyanis a galvanizátor idegileg összeomlást kapott és vissza adta egy hete a cuccot nagy rozsdásan, mert már lemaratta, így nem a felpróbált cuccot tesszük fel.
Tehát jöttek azok a baljós árnyak, én meg azt hittem, hogy csak beborult, pedig nem ártott volna figyelni az ilyen előjelekre, mert a jelek azért vannak, hogy figyeljék őket.
"Rakd fel", nincs mivel rögzíteni. "Tedd be", ja, nincs is mit.
A 12. órában hirtelen nagyon lefáradtam. Éppen a biztonsági övet kellett beszerelni, de durván mocskos volt amit adtak, és az is maradt, mert nem fért a keretbe a tisztogatás. Ráadásként jó darabig eltartott mire kiderült, hogy valami elcseszett autóból van kiberhelve, amiben nem függőleges a beszerelési pozíció. "Hát persze, hogy készítek hozzá egy pár vasat, amivel valahogy be bírom tenni."
Folyamatosan fogyott az erőm, de nem hirtelen, mint a Duracell nyúlnak.
Már nekem volt kellemetlen, ahogy a kolléga ordítva szentségelt, és próbálta a lehetetlent, vagyis elállítani a benzinfolyást a vadonatúj, de szar benzincsöveknél. Aztán feljött az aknából. Mozgásából azt gondoltam, hogy indián esőtáncba kezd, de gyanús volt, hogy közben a 20 literes benzineskannával ütemesen csapdosta a földet és nem kántált, hanem ordított, hogy "felgyújtom, felgyújtom". Komolyan azt hittem megteszi, de térdere rogyva, csak a homlokát verte a padlóhoz, az meg nem akart szikrát vetni.
Átmentem a másik műhelybe, gondoltam jobb lesz biztonságos távolságba kerülni. Rögzítő bizbaszt akartam faragni az ablak alatti díszléchez. Emlékeztem én, hogy hogyan kell: Befogtam a sarokköszörűt a satuba, és egyes koronggal farigcsálni kezdtem egy ötös, réz hegesztőpálcát. Már annyira nem láttam, hogy csak a melegről, és az égett szagról vettem észre, hogy a kezem köszörülöm. Ekkor engedtem el a határidőt végleg. A kolléga még kapaszkodott, tébolyultan kapkodott, elvesztette a realitását.
A restaurálás nem árokásás: "Jól van, egy kicsit fáradt vagyok, de kidobok még egy métert."
A régi munkahelyemen is úgy mondtuk műszak vége előtt, hogy "Na, gyorsan elszarok valamit, aztán megyek haza."
Vannak munkák, ami odafigyelést, kipihentséget követelnek. Nem lenne jó, ha valaki kopogtatna, hogy heló, valaki miattad pusztult el, de az egyszerű elégedetleneket sem szeretem.
A "Bazi répa"ütköző nélkül, kifordított vasakkal vár a csodára.
Eredeti bejegyzés: 2013. május 28. 19:01
Megjegyzések
Megjegyzés küldése