"Itt élt, és dolgozott" olvasható egy pár ház falán. Van olyan is, amin csak egy felismerhetetlen arckép díszeleg, valamilyen beazonosíthatatlan évszámmal.
- Ez a Petőfi Ház! - közli büszkén akitől érdeklődtem az emléktábla láttán, de arról, hogy az épület mitől az ami, már csak zavartan tudott nyilatkozni.
Miután többször így jártam, az a gyanúm támadt, hogy elég valami kósza szóbeszéd ahhoz, hogy máris rohanjanak koszorúzni az önkormányzat képviselői, kitűzve pártjuk zászlaját.
"Helyezzük el a megemlékezés virágait itt a Csokonai Háznál, ahol sokáig élt, és munkálkodott, híres Magyarunk volt szomszédja unokájának az első áldozó ruháját varró szabó. Maris néni, téged sem felejtünk."
Vajon mikor kerül a műhelyünk falára egy tábla, hirdetve azt az áldozatos munkát, ami odabent folyik? Mikor vetik a Zagyvába koszorúikat azok az emberek, akik nekünk köszönhetik hőn szeretett, és sokáig vágyott autóikat?
Gondolom soha, pedig mi többet tettünk már le az aszfaltra attól az illetőtől, aki egyszer vendégül látta egy éjszakára azt az embert, aki Petőfinek mondta magát.
Két éve volt egy olyan kósza gondolatunk, hogy tartunk egy kisebb találkozót annak a pár tucat autónak ami tőlünk került ki. Egy darab tulaj jelent meg, de gyanús, hogy csak azért, mert még nálunk volt a gépjárműve.
Mi ebből a tanulság? Szolgáltatók vagyunk, akikre akkor van szükség, amikor kell valami, vagy ha gond van. Senki nem emel maga mellé a piadesztálra, hogy mi is fürödjünk a dicsfényben, amikor átveszi az autó szépségversenyen a serleget. Persze nem is kell, örülünk, ha nem töröl ki a Pofakönyvben az ismerősök közül, amikor elkészül a munka.
Miért is jutott ez eszembe: Egy jó pár napja nem jelentkeztem, mert nem volt olyan dicsőséges témám, ami fotósok vakujának kereszttüzére, mikrofonok kardcsatájára lenne érdemes. Látvány, és érdekesség szempontjából nem jelentőségteljes dolgokkal foglalkoztam. Tanulságot sem sokat lehet levonni abból amivel foglalkoztam, bár a gyerekeknek mondtam: - Na, ha nem tanultok, olyan ganaj munkát kell csinálnotok, mint apátoknak.
Láthastja a világ, így vagyon ez, ha az ember nem ismeri az ACB-ét, meg nem tud számolódani.
Ez a két dolog készült az elmúlt egy hétben. Ezüst és fekete, mint ahogy Stendhal írta volna, ha nem ragaszkodott volna a vöröshöz.
Az alumínium halmaz egy Tatra 57-es motortömb, melyet hegesztés után kellett rendbe kapni.
A szárítókeretben (milyen nagyképű elnevezés erre a kiberhelt állványra) pedig egy Tatra 613-as kipufogódobja lóg, ami teljesen új burkolatot kapott. Maga a burkolólemez bebordázása sem egy hirtelen mozdulat eredménye, de amikor ezt az erősített lemezt kézi erő segítségével akartam sablonra hajtani, olyan érzésem volt, mintha egy hegyet akartam volna felemelni. Tulajdonképpen nem csak erősítő bordákról van szó, hiszen ezek a távtartói a belső elemeknek, így nagyon figyelni kellett a mérethelyességre is.
Tehát ilyen szóra sem érdemes dolgokkal töltöttem az időt, de ugye tudjuk, így áll össze a kiállítások, találkozók sztárja, az Oldtimer.
Eredeti bejegyzés: 2013. június 13. 20:29
- Ez a Petőfi Ház! - közli büszkén akitől érdeklődtem az emléktábla láttán, de arról, hogy az épület mitől az ami, már csak zavartan tudott nyilatkozni.
Miután többször így jártam, az a gyanúm támadt, hogy elég valami kósza szóbeszéd ahhoz, hogy máris rohanjanak koszorúzni az önkormányzat képviselői, kitűzve pártjuk zászlaját.
"Helyezzük el a megemlékezés virágait itt a Csokonai Háznál, ahol sokáig élt, és munkálkodott, híres Magyarunk volt szomszédja unokájának az első áldozó ruháját varró szabó. Maris néni, téged sem felejtünk."
Vajon mikor kerül a műhelyünk falára egy tábla, hirdetve azt az áldozatos munkát, ami odabent folyik? Mikor vetik a Zagyvába koszorúikat azok az emberek, akik nekünk köszönhetik hőn szeretett, és sokáig vágyott autóikat?
Gondolom soha, pedig mi többet tettünk már le az aszfaltra attól az illetőtől, aki egyszer vendégül látta egy éjszakára azt az embert, aki Petőfinek mondta magát.
Két éve volt egy olyan kósza gondolatunk, hogy tartunk egy kisebb találkozót annak a pár tucat autónak ami tőlünk került ki. Egy darab tulaj jelent meg, de gyanús, hogy csak azért, mert még nálunk volt a gépjárműve.
Mi ebből a tanulság? Szolgáltatók vagyunk, akikre akkor van szükség, amikor kell valami, vagy ha gond van. Senki nem emel maga mellé a piadesztálra, hogy mi is fürödjünk a dicsfényben, amikor átveszi az autó szépségversenyen a serleget. Persze nem is kell, örülünk, ha nem töröl ki a Pofakönyvben az ismerősök közül, amikor elkészül a munka.
Miért is jutott ez eszembe: Egy jó pár napja nem jelentkeztem, mert nem volt olyan dicsőséges témám, ami fotósok vakujának kereszttüzére, mikrofonok kardcsatájára lenne érdemes. Látvány, és érdekesség szempontjából nem jelentőségteljes dolgokkal foglalkoztam. Tanulságot sem sokat lehet levonni abból amivel foglalkoztam, bár a gyerekeknek mondtam: - Na, ha nem tanultok, olyan ganaj munkát kell csinálnotok, mint apátoknak.
Láthastja a világ, így vagyon ez, ha az ember nem ismeri az ACB-ét, meg nem tud számolódani.
Ez a két dolog készült az elmúlt egy hétben. Ezüst és fekete, mint ahogy Stendhal írta volna, ha nem ragaszkodott volna a vöröshöz.
Az alumínium halmaz egy Tatra 57-es motortömb, melyet hegesztés után kellett rendbe kapni.
A szárítókeretben (milyen nagyképű elnevezés erre a kiberhelt állványra) pedig egy Tatra 613-as kipufogódobja lóg, ami teljesen új burkolatot kapott. Maga a burkolólemez bebordázása sem egy hirtelen mozdulat eredménye, de amikor ezt az erősített lemezt kézi erő segítségével akartam sablonra hajtani, olyan érzésem volt, mintha egy hegyet akartam volna felemelni. Tulajdonképpen nem csak erősítő bordákról van szó, hiszen ezek a távtartói a belső elemeknek, így nagyon figyelni kellett a mérethelyességre is.
Tehát ilyen szóra sem érdemes dolgokkal töltöttem az időt, de ugye tudjuk, így áll össze a kiállítások, találkozók sztárja, az Oldtimer.
Eredeti bejegyzés: 2013. június 13. 20:29
Megjegyzések
Megjegyzés küldése