Amikor valaki egy járműrestaurátorról beszél, az emberek egy részének lelki szeme előtt egy magas, napsütéstől bronzos bőrű férfi jelenik meg, aki félmeztelen, izmos testtel áll a kavargó rozsdafelhőben és olvadt fémet hányó szerszámmal nyüstöli a nyüszítő lemezt. Nos, ők nyilván ismernek engem, de akik nem részesülnek ebben a szerencsében, azok is valamilyen férfiféleséget képzelnek maguk elé és nem egy nőt. Ez azért van, mert az általános nézet szerint az autók talpra állítása kimerül a hegesztésben, motorok durrogtatásában, (sörözésben) meg egyéb ilyen macsó játékokban. A varrás valahogy nem illik ebbe a képbe, pedig igen furcsán nézne ki egy átlagos autó varrott kárpit nélkül. Na, és kik ülnek a varrógép mögött?... Sajnos, én több férfi kárpitost ismerek, mint hölgyet, de ez senkinek ne szegje kedvét, ha valami szebbet képzelt.
Évente egyszer-kétszer kényszer(kárpitos)munkára kerülök. Ennek több oka van: Vagy nincs szabad kapacitása a kárpitosmesternek, vagy nincs mester. Persze lehet, hogy van mindkettő, de mi nem tudunk róla, vagy tudunk, de messze van a szaki, így, ha ló nincs, maradok szamárnak. A szőnyegezés még szórakoztatna is, de a ponyvatető készítés az határozottan stresszel. Itt nem lehet hibázni. Egy rossz vágás és megy az anyag a kukába. A ponyvát nem lehet összehegeszteni, leköszörülni a varratot, esetleg gittelni, ha egy kicsit egyenetlen lett a felszíne. Az ember húzgálja, feszíti a szövetet a tetőn. Rajzolgatja, hol menjen pontosan a varrás, honnét kell még kivenni egy kis anyaggot, majd úgy járkálgat kezében az ollóval, mint az oroszlán körül az a gladiátor, akinek csak egy zsebkés jutott a raktárból. Inkább az ellenkező irányba mennék én is, az kevésbé veszélyes és idegőrlő. Persze van, aki olyan lazán áll a dologhoz, hogy biztosan nem kap idegbajt. Munkáját elnézve, egy cseppet sem idegesítette magát a kivitelezés minőségén, vagy azon, hogy hasonlítson a késztermék az eredetire. Mondta az úr, aki elvitte hozzá az autóját, hogy amikor odaadta a mesternek az útmutató könyvet, az rendesen megsértődött. – Ember! – dörrent rá az ügyfélre. – Mi ezzel foglalkozunk minden nap!
 |
| Ilyen az amerikai késztető |
Hát igen… Látszott a tetőn, hogy rutinosan rontják el, amit csinálnak. Én sajnos csak rutintalanul tudom. Szerencsére az elrontásban nagy segítségemre van a változó anyagminőség is, amit az anyagbeszerző biztosít a számomra. Hol gumiként nyújtható külső burkolót kapok, hol meg olyat, mint most is, hogy ha két kamion húzná szétfelé, akkor sem nyúlna egy millimétert sem. A belső töméshez hol vatelint tesznek az asztalra, hol szivacsot. A szivacsból van habgumi szerű, aztán van olyan, amivel kapcsolatban az az érzésem, hogyha megsértem – nem önérzetében, hanem valami szerszámmal – akkor összeesik, mint a felfújt szuflé a sütőben.
Egyértelműnek gondoltam, hogy én nem tudhatok olyan minőséget produkálni, mint az, aki mindennap ilyesmivel foglalkozik. Nos, ez úton szeretném magam megkövetni, ha megsértődtem volna az előbbi gondolat miatt, ugyanis előfordul, hogy tudok, sajnos… Mármint sajnos, hogy olyanok is foglalkoznak hivatásszerűen ilyesmivel, akiknek a munkáját nekem kell kiigazítani, hogy megüsse a mércét.
 |
| Ez szintén Amerika |
Nyilván én is hibázok, meg elrontok dolgokat tetőponyvázáskor, de én nem hirdetem ebben az ágazatban magam szakembernek, nem is tudom miért erőszakolják rám időnként ezt a melót. Persze eleinte csak kész tetőborítások feltételére kértek meg, amit a web-ről rendeltek. Tapasztalatlanul azt gondoltuk, hogy nagy hibalehetőség nem lehet, ami Karmann Ghia-ra van, az arra van és kész. Ennek ellenére volt olyan tetőborítás, aminek az ablakába került a tetőszerkezet áthidaló fája, pedig az jó helyen volt. Viszont, egyről mindenféleképpen meg kell emlékeznem, mert ez tette fel a koronát a silány áruk halmazára. Nem véletlenül fogalmaztam az előzőekben úgy ahogy, mert a holmi címkéjén „Made in U.S.A. Corona” felírat ékeskedett. Addig, és azóta sem láttam tetőponyván gyártói jelölést, de úgy néz ki, ők büszkék arra, amit összehoztak. Népművelő jelleggel közlöm, hogy arrafelé elég sok a latino lakos, így akinek az a sztereotip kép ugrik be, ami az ismeretterjesztő csatornák nézése közben beég az ember retinájába, hogy „Alvarez Szunyález” varrja a kárpitot, lehet nem téved sokat. Persze indián… bocs, őslakos is van arra bőven, így nem kizárt az sem, hogy Ülő Bika rágja a cérnát, aztán szegény mire lehúzza a napi tizenkét órát a varrógép mellett, már Zsibbadt Bikának hívják, így nem csoda, ha a polgárok eme frusztrált, kizsákmányolt része ilyen munkát hoz létre, míg a sok fehér embernek csak annyi köze van a varráshoz, hogy tele „varratják” magukat tetoválással, mert akkor jobban néznek ki egy autós műsorban.
