Mindenki életében van egy pont, amikor úgy érzi elérkezett a csúcsra. Én is úgy érzem innét feljebb már csak a varjak szárnyalnak. Ettől jobban szétszedni autót már csak akkor lehetne, ha ledarálnám. Ráadásul ennek a bontásnak az a különleges pikantériája, hogy ez egy nagyon ritka autó, ami drága is volna, ha volna, de egyelőre úgy néz ki nincs, csak volt. Szokás szerint egy gépkocsira emlékeztető forma érkezett az utánfutón,
de én már akkor láttam a „cukormáz” mögött a nyüveket. Igazából a mázat sem találhattuk meg fizikai valójában, csak azok fejében élt, akik a halom rozsdára pillantva valami szépet akartak látni. Sajnos az én fejemben a szépségnek még az illúziója is lerombolódott, amikor igazából hozzányúltam a karosszériához. Először a Tatra 87-es kaszninak 87 százalékát ítéltem cserére érettnek
(Nomen est omen – ahogy a művelt francia mondja – vagyis nevében a sorsa) de aztán beláttam, hogy a becslésem igen óvatos volt. Minél tovább bontottam a fémet – helyesebben mondva, ami maradt belőle – annál kevesebb dolog került abba a halmazba, ami homokszórásra ment. Tulajdonképpen, amik oda kerültek, azok is mehettek volna a szemétbe, vagy mintának, de valami miatt ebben az esetben a felsőbb hatalmak nem akartak egy teljesen új, másolt karosszériát. A replika bélyeget így is könnyen rásütik mindenre, ami egy kicsivel több újat tartalmaz, mint régit, pedig ebben az esetben mindenki jobban járt volna, ha a garázsban az eredeti mellett egy zsír új kaszni épül.
Természetesen én megértem, hogy kevesebben vannak azok, akik azt mondják, hogy csak az a replika, amit modern alapra építenek régies külsővel és többen vannak azok, akik ellenzik a nagymértékű alkatrészbevitelt. Nyilván más szemmel tekint az ember egy olyan autóra, ami már egy emberöltő óta rója az utakat, mint az olyan „veteránra”, mely egy pár hónapja nagy részben még csak táblalemez formájában létezett, de hát Kossuth bicskája is a Kossuth bicskája volt annak, aki kapta tőle, még azután is, hogy a törött pengéjét kicserélték, majd a szétmállott markolatát is másikra váltották le.
Ebben az egész cserélgetősdiben azonban van egy nagy probléma.
Bizonyos információk gyakran elsikkadnak. Ezért fordulhat elő az, hogy egy újragyártott karosszériás autó csak restauráltként kerül fel egy hirdetési oldalra és bizony, amit nem tudnak, az nem fáj, így szép summák cserélhetnek gazdát. Itt kell megemlíteni azokat a furcsa figurákat, akik éveken át őrizgetnek egy romló állapotú járművet a disznóól mögött és elégedetten nézegetik a világhálón az emelkedő árát féltett kincsük típustársainak. Úgy gondolják, hogy megfogták az isten lábát, megvan a nyugdíjalap, de nem veszik figyelembe azt, hogy a holmi restaurálása majd minden energiájukat és pénzüket felemészti, már amennyiben találnak olyan műhelyt, ami bevállalja a nagy kaliberű munkát.
Ebben az esetben szerencsére minden összejött. Az autót is el lehet majd adni jó áron a megfelelő embernek a megfelelő helyen, a megfelelő időben, meg hát a megfelelő szakembert is sikerült megtalálni a karosszéria ismétléséhez. Mondom ez utóbbit én, mert szájlakatolásban nagymester vagyok, de hát nem árt az egészséges önbizalom, hiszen félelemtől reszketve nem lehet jó munkát végezni. Aki megnézi a képeket, láthatja, hogy nem beszélek a levegőbe. Jól látszik, hogy mesterfokon kezelem az elektromos és mechanikus vágóberendezéseket, így pár óra leforgása alatt kiderült, hogy nincs igazából használható elem a sárvédők alatt, sőt máshol sem nagyon maradt semmi más, csak kosz, meg rozsda, pedig az előző szaki mindent megtett a tartósság érdekében. Például a padlót két és félmilliméteres lemezből készítette el és hogy még tovább fokozza a minőséget, nagy részben csavarozta, nem hegesztette. Amúgy nem csak autót kaptunk, hanem jó tanácsot is. „Rendesen merevítsétek ki a kasznit lakatoláskor, nehogy elmenjen a méret!” A méret… Persze hallottam már a fogalomról, csak ebben az esetben nem tudom értelmezni. Melyik méret? A szétmállott, vagy az összegyűrt? Vagy esetleg a kókányolt? Ebből a felsorolásból csak egy következtetés vonható le: nem nagyon van mit másolni, jobbára csak ihletet meríthetek. Vagy gyári terveket szerzek, vagy én tervezek. Építhetném a dolgokat az ajtók köré is – mint szoktam – de hoppá, milyen meglepetés, nincs is ép ajtó.
Lesz még itt vér és veríték! (Főleg, ha akkorákat ütök a kezemre, mint ma.) De előtte még, amit lehet lepucolunk és eltesszük hónapokra valami remek helyre, mert most más a sürgős. Ezt majd később vesszük elő, amikor majd már az sem tudom, hogy vödör-e, vagy lavór az, ami előttem van.
