Megjöttem! Ebből a kijelentésből egyenesen következik, hogy nem voltam itt, mert akkor nem bírtam volna megjönni.
Kiküldetésben voltam a cseheknél. Menni kellett, bár nem esett jól, mert annyira élvezem az utazást, mint a trágya közé keveredett vakondokok a szekerezést. Viszont az ásólábúnak lehet nem olyan rossz ott a kupacban, mint nekem az autóban. Sok a gondom. Legfőképpen ez az előkerült hozzátartozóm keseríti meg az útjaimat. Fiatalon azt sem tudtam, hogy létezik, most meg állandóan csak a bajom van vele. Mindig jönni akar velem a tata, hiába mondom neki: - Szűkösen vagyunk prosztata.
Ha nem iszok vizet, akkor még csak-csak, de akkor meg összeáll a vérem, mint csülkös bableves. Fejfájás, hányinger jön, ezért nehéz engem rábeszélni az utazásra, hiszen alkalmazkodtam a műhely homályához, az az én élőhelyem, csak néha járok ki a legelőre.
Szóval elhúzták a mézes madzagot az orrom előtt: kaja, pia, szálloda. Nem is olyan sok az a 400 kilométer, ha közben pihenhetek. Behozunk egy Tatra alvázat, meg levesszük a méretet a Tatra múzeumban, hogy majd ősszel lebírjuk gyártani a Holland úriembernek a járgányt.
A Holland érdekes figura, a maga 210 centiméteres magasságával, a vasalt digó' cipőjével, és az olyan frizurájával, ami messziről egy horgászzsinórba gabalyodott, szürke macskára hasonlít.
A hajnal már Szlovákiában talált, hiszen 3 órakor indultunk, előtte legalább egy órányit aludtam.
(Zárójelesen jegyezném meg, hogy csak digitális videó kamerát vittem magammal, ezért a gyér képminőség. Jó drágán vettem a szerkentyűt, igaz már régebben. Nem néztem rendesen utána a vételnek. Kértem egy éjszakai felvételre is alkalmas készüléket, ezt adták. Tényleg van rajta éjszakai funkció: csendben elvan a polcon. Még nappal sincs jó képe, nemhogy lámpafénynél, az igazi sötétről ne is beszéljünk.)
Egy vár,
két vár, dumáltunk, és már a határon voltunk ismét.
Ez az erődítmény a Cseh-Szlovák határ. A testvérek rendesen elváltak egymástól, de ez ma már a múlt. Most üres, eladó, ha valakit érdekel.
Itt álltunk meg elfogyasztani a reggelit.
Rájöttünk, hogy nagyon korán indultunk. "Pedig az útvonaltervező 6 órát adott az útra". - csodálkozott a kolléga. Ő meg nyomta neki rendesen, hogy kilencre odaérjünk. "Mohabá" kárált is folyamatosan: Túl gyorsan mész!
- Miért nem kapcsolod ki azt a vackot? - tettem fel a logikus kérdést.
- Mert akkor megbüntetnek. - válaszolt a sofőr, és tovább taposta.
- ???
Szóval, ez a bugyuta szoftver nem tudja istenigazán mennyi a menetidő. Nem számolja a hajnali forgalom mentes szakaszt, sem az átlagos útfeltúrás meglétét, vagy nemlétét.
A sípálya szélén álló ház ablakán a szél játszik az üveg helyett berakott, mállott fóliadarabokkal. A házon felirat: valamilyen sport klub. Ahogy szétnéztem, ezen a környéken sem dúl az élet, nemhogy sportoljon itt valaki.
De legalább mondhattam itthon a nejemnek amikor felvetette, hogy talán már el lehetne tenni a hólapátot az ajtóból: "Anyukám, én még tegnap térdig hóban gázoltam, úgyhogy ráér az még."
Bepattantunk az "ezüstnyílba", és tovaszáguldottunk. Megálltunk még egy hágónál lévő, földbe ásott fakunyhónál, amit akkor még zárva találtunk, de a visszaúton főszerepet kapott, de erről legközelebb.
Eredeti bejegyzés:2013. április 23. 21:11
2013. április 29. 22:25
Koprivnice népe mit sem sejtett. Élték mindennapi életüket, az elkésett gyerekek szaporázták a lépteiket az iskola felé. Mint annyiszor máskor, most is aggodalom nélkül léptek le a zebrára, ügyet sem vetettek a fénysebességgel érkező Transporterre. Kollégámon mindig egyfajta eszelősség vesz úrt, amikor megmarkolja a kormánykereket, és ez most sem volt másképpen. Mint a hirtelen jött jégvihar vágódtunk be a városba, maximális gyorsulással haladva kereszteződéstől, gyalogátkelőig. - Nézd a parasztot, le fog lépni! - mondta a kormánymester, és minden tőle telhetőt megtett, hogy a dízel fenyegetően közeledjen a felfestett csíkokhoz. És valóban, a "paraszt" álmosan lelépett, majd megtorpanva emelte bamba tekintetét a kétség peremén fékező Volkswagenre. Amikor megálltunk, lenézett a rendszámra, és elfordulva mormogott valamit. Ahogy elnéztem nem köszöntőt mondott, sokkal inkább a H betűs jó édesanyánkat biztatta arra, hogy adjon ránk sírva inget.
Később tettem egy rövid sétát a városban, és megállapítottam, hogy senki nem száguldozik. Nincsenek olyan kellemes gyorsulási versenyek lámpától lámpáig, mint nálunk. Úgy látszik, itt mindenki büdösül ráér. A gyalog teljes nyugalommal lépeget át az úton, mert az autós nem tör az életére. Nézelődés közben - ha véletlenül megálltam egy sarkon - azt vettem észre, hogy az úton türelmesen várakozik egy kocsi, hátha méltóztatok átmenni. Bár nem akartam, de ha már így megtisztelt, átmentem, mint ahogy annak idején a Cimbora című műsorban a "Toto-Loto" árus, igaz, őt erőszakkal cimbálták át az Úttörők, mert kellett a naplóba egy jó cselekedet.
Tehát a csehek ráérnek, ezt mutatja a rengeteg hétvégi ház:
Ennek ellenére mégis tele vannak pénzzel, mert rengeteg magánépítkezést is láttam. Hogy honnét a lé', azt nem tom', mert lopni sem nagyon szoktak, ahogy az alábbi kép sejteti:
A város közepén egy farakás, szépen rendbe rakva. Látszik rajta, hogy nem csak lehányták, mielőtt beraktározzák.
Na, de kérem, nem ezért jöttünk.
Kívülről nem árul el sokat az épület, de odabent az autóépítés csodái várják a látogatót. Ez itt a Tatra múzeum.
Ez nem autó. Szerintem a Loch Ness-i szörnyről mintázták a motorvonat buciját, de mindenesetre a múlt század első harmadának második feléhez képest, igencsak előremutató volt a forma.
Bár ezen a képen olyan ez a gépezet, mintha valami modell lenne, de nem az. B 57K nevet kapta a keresztségben, dicsérve a névadók fantáziáját. Ilyet kell majd rittyenteni arra az alvázra, amit ebből a múzeumból vásárolt a Hollandus.
A szerkezet már a teherliftben várt bennünket, de hagytuk még pihenni, addig, míg levettem egy pár méretet a kiállítási tárgyról. Úgy volt, hogy teljesen le kell méreteznem, de a tulaj betört az archívumba, és az eredeti rajzokról készített pár kópiát. Reménykedem, hogy használhatóak lesznek a fotói, mert egy jó félórai matatás után a kissé ideges kurátor az igazgató megjelenésére hivatkozva kidobott minket.
Ezek után haladtunk be a a Tatra szálloda bárjába egy kis megbeszélésre.
Valódi szocialista remekmű. Itt kellett volna szunyálnom egyet, de a rohanási kényszeres kollégám áthúzta a saját számítását is.
Szóval ülünk bent a bárban. Gondoljuk, megkóstoljuk a híres Cseh specialitásokat: kollégám teát rendelt. Teekannet kapott, pedig én 30 évvel előbbről emlékszem a speckó, nejlon ízű rumos tea szirupra, az lett volna az igazi. Mi a Hollanddal a helyi sör évszázados hagyományaiba szerettünk volna belekortyolni, erre tizenöt percnyi hablapátolás után kaptunk egy pohár kihugyozott Belga sört. Hát, én nem tudom, de amióta kisvárosunkban bezárták a Dreher sörözőt, azóta nem ittam jó csapolt sört helyben, máshol meg már nem is kerestem, maradt az üveges. Egy darabig próbálkoztam a Spaten-ben, de ott az volt a módi, hogy tíz pohárban állt a lé, és amikor ülepedett egy kicsit, a csaj ráengedett egy köpetet. Olyan volt az íze, állaga a kiadott cuccnak, hogy kezdeményeztem, igyunk a csapolótálcából, mert az szimpatikusabb. Lehet, hogy nem fejezetem ki magam eléggé cizelláltan, mindenesetre kiraktak, de azért utánam vágták a húszast, amit a vizeletért kipengettem.
Ezek után haladtunk vissza a múzeumba, megnézni a kiállítást, de ott már várt a még mérgesebb kurátor. Heves gesztikulálással jelezte, hogy a parkolóban nem véletlenül vannak beszámozva a helyek, az mind valakié, mi meg a magunkévá tettünk hármat is. Kollégám egyenesen az igazgató megállni tilos táblás, ezen felül még névvel, titulussal is megjelölt helyét szemelte ki magának. Mi a faszánkót gondolt a Porsche Cayenne tulajdonos, dagadt kis mitugrász? Mi jönni magyar, állni meg ott ahol nekünk lenni jó.
Megidegesedtünk. Felcsatoltuk a cumót, és otthagytuk őket. Jól megszívták, még a múzeumot sem néztem meg, velünk nem szúrnak ki, mutogassák másnak a sok szemetet. A kollégám már úgyis látta...
A város határában megjegyeztem: - Az egy dolog, hogy még a múzeumot sem nézhettem meg, de hajnal óta nem vizeltem, és most már öt óra. - Majd megállok valami elhagyott helyen, és vigaszul eszünk egy jó kolbászt azon a helyen, amit reggel mutattam. - így a kolléga.
Ezek a mocsok csehek egymás seggébe építkeztek, ahol meg nem, ott meg nem lehetett megállni, így már lementem alfába, mire egy ház előtt megbírtunk állni, mivel átellenben volt egy kis fás rész. Én már azt sem bántam, ha rám lőnek, mert a "belgák" már a szakadék szélén álltak, mint a 300-ban az ellen, a maroknyi hőssel szemben. Aki nem látta, annak elárulom, hiába kapaszkodtak, először csak apránként, de aztán mind lecsobogtak, akarom mondani, lepotyogtak.
Megkönnyebbülve haladtunk az alig várt kolbász felé. És itt tényleg nem veszek erőszakot a nyelven, amikor azt mondom, alig vártam, mert tényleg nem alig bírtam kivárni. Hú... szóval, csak azt akartam kihozni, hogy idegesít ha valaki azt mondja: alig várom, pláne, ha arra utal, hogy tűkön ülve várja a jeles pillanatot.
Odaértünk a földbe ásott fakunyhóhoz. - Majd meglátod milyen retró a hangulat bent. - somolygott a kolléga.
Míg rázogatta a zárt ajtót, megcsodáltam a távolban álló (szerintem Szovjet) katona szobrát. (Sajnálom, hogy nincsenek képek, de akkor már nem voltam használható állapotban az útikórtól) A figura mint egy diszkoszvető, kicsavarodott derékkal készült elhajítani dobtáras fegyverét, bár lehet, én értettem félre a koncepciót.
Miután az ablakon kiszólt egy "Niveás" arcú hölgy, bejutottunk. Tényleg olyan volt a beltér, mint egy régi amerikai filmbéli díszlet, ami Csehszlovák sítábort akart mintázni. Már vártam, hogy derékra ejtett síruhában félmeztelen lányok szambáznak be, de csak a 60 év körüli nőszemély, serénykedett. Még a rádiót is bekapcsolta, amiből természetesen nyolcvanas évekből való slágerek csendültek fel. Azaz csak egy, mert pont híreket mondtak csehül.
Miután elfogyasztottuk a fagyasztóból származó, ízletes hentesárút, kimentem toiletre. Csehországból Szlovákiába... A sors, meg az eszetlen illetékesek úgy szabták a határt, hogy bár a budi csak egy lépcsőnyire volt, mégis egy másik ország területén állt. Ezzel semmi problémám nem volt, nem kérte senki az útlevelet, de az ajtón nagyon csúnya dolgot láttam. Az egyiken: mruzsga, a másikon meg brikizsin felirat állt. (lehet, hogy nem pont így) - Na, fasom! Hova menjek? - tettem fel magamnak a kérdést, de nagy kockázatot nem vállaltam a benyitással, hiszen magunk voltunk a hodályban.
Ez már tényleg egy más világ, hiszen ilyennel még nem találkoztam. Láttam már kalapot, cilindert, pisilő kisfiút, biliző kislányt. Sőt egyszer beestem teljesen gyanútlanul az elhagyott országútról egy kocsmába, ahol csupa értelmiségi ült: mindegyiknek legalább etnikumi végzettsége volt, de ezt a témát nem szeretném tovább feszegetni, mert most már nagyon vigyázni kell... Tehát ott is kimentem a mellékhelyiségbe, és mi állt az ajtón? Men, Women. Nem ám more', meg cshaje'...
Mire visszamentem Csehországba, addigra a kollégám már hangosan csacsogott a viasz panoptikum szökevénnyel. Ráadásként a nő szemöldöke rajzolva volt, valami fura divatot követve, de az is lehet, Csernobilban volt büfés.
- Na, megyünk már végre, vagy szobára mentek a mamzival? - tettem fel a kérdést. - Ápolni kell a népek közti barátságot, pláne ha jövünk még ide máskor is kolbász enni, vagy te szeretnéd, hogy beleköpjön a kajádba? - kérdezett vissza a másik hazánkfia.
Még gyorsan megtanítottuk elköszönni magyarul, de a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű nótára már nem szakítottunk időt, az már másra marad. tehát nyugodtan lehet menni enni, a barátság le van ápolva.
Kiküldetésben voltam a cseheknél. Menni kellett, bár nem esett jól, mert annyira élvezem az utazást, mint a trágya közé keveredett vakondokok a szekerezést. Viszont az ásólábúnak lehet nem olyan rossz ott a kupacban, mint nekem az autóban. Sok a gondom. Legfőképpen ez az előkerült hozzátartozóm keseríti meg az útjaimat. Fiatalon azt sem tudtam, hogy létezik, most meg állandóan csak a bajom van vele. Mindig jönni akar velem a tata, hiába mondom neki: - Szűkösen vagyunk prosztata.
Ha nem iszok vizet, akkor még csak-csak, de akkor meg összeáll a vérem, mint csülkös bableves. Fejfájás, hányinger jön, ezért nehéz engem rábeszélni az utazásra, hiszen alkalmazkodtam a műhely homályához, az az én élőhelyem, csak néha járok ki a legelőre.
Szóval elhúzták a mézes madzagot az orrom előtt: kaja, pia, szálloda. Nem is olyan sok az a 400 kilométer, ha közben pihenhetek. Behozunk egy Tatra alvázat, meg levesszük a méretet a Tatra múzeumban, hogy majd ősszel lebírjuk gyártani a Holland úriembernek a járgányt.
A Holland érdekes figura, a maga 210 centiméteres magasságával, a vasalt digó' cipőjével, és az olyan frizurájával, ami messziről egy horgászzsinórba gabalyodott, szürke macskára hasonlít.
(Zárójelesen jegyezném meg, hogy csak digitális videó kamerát vittem magammal, ezért a gyér képminőség. Jó drágán vettem a szerkentyűt, igaz már régebben. Nem néztem rendesen utána a vételnek. Kértem egy éjszakai felvételre is alkalmas készüléket, ezt adták. Tényleg van rajta éjszakai funkció: csendben elvan a polcon. Még nappal sincs jó képe, nemhogy lámpafénynél, az igazi sötétről ne is beszéljünk.)
Rájöttünk, hogy nagyon korán indultunk. "Pedig az útvonaltervező 6 órát adott az útra". - csodálkozott a kolléga. Ő meg nyomta neki rendesen, hogy kilencre odaérjünk. "Mohabá" kárált is folyamatosan: Túl gyorsan mész!
- Miért nem kapcsolod ki azt a vackot? - tettem fel a logikus kérdést.
- Mert akkor megbüntetnek. - válaszolt a sofőr, és tovább taposta.
- ???
Szóval, ez a bugyuta szoftver nem tudja istenigazán mennyi a menetidő. Nem számolja a hajnali forgalom mentes szakaszt, sem az átlagos útfeltúrás meglétét, vagy nemlétét.
De legalább mondhattam itthon a nejemnek amikor felvetette, hogy talán már el lehetne tenni a hólapátot az ajtóból: "Anyukám, én még tegnap térdig hóban gázoltam, úgyhogy ráér az még."
Bepattantunk az "ezüstnyílba", és tovaszáguldottunk. Megálltunk még egy hágónál lévő, földbe ásott fakunyhónál, amit akkor még zárva találtunk, de a visszaúton főszerepet kapott, de erről legközelebb.
Eredeti bejegyzés:2013. április 23. 21:11
2013. április 29. 22:25
Koprivnice népe mit sem sejtett. Élték mindennapi életüket, az elkésett gyerekek szaporázták a lépteiket az iskola felé. Mint annyiszor máskor, most is aggodalom nélkül léptek le a zebrára, ügyet sem vetettek a fénysebességgel érkező Transporterre. Kollégámon mindig egyfajta eszelősség vesz úrt, amikor megmarkolja a kormánykereket, és ez most sem volt másképpen. Mint a hirtelen jött jégvihar vágódtunk be a városba, maximális gyorsulással haladva kereszteződéstől, gyalogátkelőig. - Nézd a parasztot, le fog lépni! - mondta a kormánymester, és minden tőle telhetőt megtett, hogy a dízel fenyegetően közeledjen a felfestett csíkokhoz. És valóban, a "paraszt" álmosan lelépett, majd megtorpanva emelte bamba tekintetét a kétség peremén fékező Volkswagenre. Amikor megálltunk, lenézett a rendszámra, és elfordulva mormogott valamit. Ahogy elnéztem nem köszöntőt mondott, sokkal inkább a H betűs jó édesanyánkat biztatta arra, hogy adjon ránk sírva inget.
Később tettem egy rövid sétát a városban, és megállapítottam, hogy senki nem száguldozik. Nincsenek olyan kellemes gyorsulási versenyek lámpától lámpáig, mint nálunk. Úgy látszik, itt mindenki büdösül ráér. A gyalog teljes nyugalommal lépeget át az úton, mert az autós nem tör az életére. Nézelődés közben - ha véletlenül megálltam egy sarkon - azt vettem észre, hogy az úton türelmesen várakozik egy kocsi, hátha méltóztatok átmenni. Bár nem akartam, de ha már így megtisztelt, átmentem, mint ahogy annak idején a Cimbora című műsorban a "Toto-Loto" árus, igaz, őt erőszakkal cimbálták át az Úttörők, mert kellett a naplóba egy jó cselekedet.
Tehát a csehek ráérnek, ezt mutatja a rengeteg hétvégi ház:
Ennek ellenére mégis tele vannak pénzzel, mert rengeteg magánépítkezést is láttam. Hogy honnét a lé', azt nem tom', mert lopni sem nagyon szoktak, ahogy az alábbi kép sejteti:
Na, de kérem, nem ezért jöttünk.
Ezek után haladtunk be a a Tatra szálloda bárjába egy kis megbeszélésre.
Szóval ülünk bent a bárban. Gondoljuk, megkóstoljuk a híres Cseh specialitásokat: kollégám teát rendelt. Teekannet kapott, pedig én 30 évvel előbbről emlékszem a speckó, nejlon ízű rumos tea szirupra, az lett volna az igazi. Mi a Hollanddal a helyi sör évszázados hagyományaiba szerettünk volna belekortyolni, erre tizenöt percnyi hablapátolás után kaptunk egy pohár kihugyozott Belga sört. Hát, én nem tudom, de amióta kisvárosunkban bezárták a Dreher sörözőt, azóta nem ittam jó csapolt sört helyben, máshol meg már nem is kerestem, maradt az üveges. Egy darabig próbálkoztam a Spaten-ben, de ott az volt a módi, hogy tíz pohárban állt a lé, és amikor ülepedett egy kicsit, a csaj ráengedett egy köpetet. Olyan volt az íze, állaga a kiadott cuccnak, hogy kezdeményeztem, igyunk a csapolótálcából, mert az szimpatikusabb. Lehet, hogy nem fejezetem ki magam eléggé cizelláltan, mindenesetre kiraktak, de azért utánam vágták a húszast, amit a vizeletért kipengettem.
Ezek után haladtunk vissza a múzeumba, megnézni a kiállítást, de ott már várt a még mérgesebb kurátor. Heves gesztikulálással jelezte, hogy a parkolóban nem véletlenül vannak beszámozva a helyek, az mind valakié, mi meg a magunkévá tettünk hármat is. Kollégám egyenesen az igazgató megállni tilos táblás, ezen felül még névvel, titulussal is megjelölt helyét szemelte ki magának. Mi a faszánkót gondolt a Porsche Cayenne tulajdonos, dagadt kis mitugrász? Mi jönni magyar, állni meg ott ahol nekünk lenni jó.
A város határában megjegyeztem: - Az egy dolog, hogy még a múzeumot sem nézhettem meg, de hajnal óta nem vizeltem, és most már öt óra. - Majd megállok valami elhagyott helyen, és vigaszul eszünk egy jó kolbászt azon a helyen, amit reggel mutattam. - így a kolléga.
Ezek a mocsok csehek egymás seggébe építkeztek, ahol meg nem, ott meg nem lehetett megállni, így már lementem alfába, mire egy ház előtt megbírtunk állni, mivel átellenben volt egy kis fás rész. Én már azt sem bántam, ha rám lőnek, mert a "belgák" már a szakadék szélén álltak, mint a 300-ban az ellen, a maroknyi hőssel szemben. Aki nem látta, annak elárulom, hiába kapaszkodtak, először csak apránként, de aztán mind lecsobogtak, akarom mondani, lepotyogtak.
Megkönnyebbülve haladtunk az alig várt kolbász felé. És itt tényleg nem veszek erőszakot a nyelven, amikor azt mondom, alig vártam, mert tényleg nem alig bírtam kivárni. Hú... szóval, csak azt akartam kihozni, hogy idegesít ha valaki azt mondja: alig várom, pláne, ha arra utal, hogy tűkön ülve várja a jeles pillanatot.
Odaértünk a földbe ásott fakunyhóhoz. - Majd meglátod milyen retró a hangulat bent. - somolygott a kolléga.
Míg rázogatta a zárt ajtót, megcsodáltam a távolban álló (szerintem Szovjet) katona szobrát. (Sajnálom, hogy nincsenek képek, de akkor már nem voltam használható állapotban az útikórtól) A figura mint egy diszkoszvető, kicsavarodott derékkal készült elhajítani dobtáras fegyverét, bár lehet, én értettem félre a koncepciót.
Miután az ablakon kiszólt egy "Niveás" arcú hölgy, bejutottunk. Tényleg olyan volt a beltér, mint egy régi amerikai filmbéli díszlet, ami Csehszlovák sítábort akart mintázni. Már vártam, hogy derékra ejtett síruhában félmeztelen lányok szambáznak be, de csak a 60 év körüli nőszemély, serénykedett. Még a rádiót is bekapcsolta, amiből természetesen nyolcvanas évekből való slágerek csendültek fel. Azaz csak egy, mert pont híreket mondtak csehül.
Miután elfogyasztottuk a fagyasztóból származó, ízletes hentesárút, kimentem toiletre. Csehországból Szlovákiába... A sors, meg az eszetlen illetékesek úgy szabták a határt, hogy bár a budi csak egy lépcsőnyire volt, mégis egy másik ország területén állt. Ezzel semmi problémám nem volt, nem kérte senki az útlevelet, de az ajtón nagyon csúnya dolgot láttam. Az egyiken: mruzsga, a másikon meg brikizsin felirat állt. (lehet, hogy nem pont így) - Na, fasom! Hova menjek? - tettem fel magamnak a kérdést, de nagy kockázatot nem vállaltam a benyitással, hiszen magunk voltunk a hodályban.
Ez már tényleg egy más világ, hiszen ilyennel még nem találkoztam. Láttam már kalapot, cilindert, pisilő kisfiút, biliző kislányt. Sőt egyszer beestem teljesen gyanútlanul az elhagyott országútról egy kocsmába, ahol csupa értelmiségi ült: mindegyiknek legalább etnikumi végzettsége volt, de ezt a témát nem szeretném tovább feszegetni, mert most már nagyon vigyázni kell... Tehát ott is kimentem a mellékhelyiségbe, és mi állt az ajtón? Men, Women. Nem ám more', meg cshaje'...
Mire visszamentem Csehországba, addigra a kollégám már hangosan csacsogott a viasz panoptikum szökevénnyel. Ráadásként a nő szemöldöke rajzolva volt, valami fura divatot követve, de az is lehet, Csernobilban volt büfés.
- Na, megyünk már végre, vagy szobára mentek a mamzival? - tettem fel a kérdést. - Ápolni kell a népek közti barátságot, pláne ha jövünk még ide máskor is kolbász enni, vagy te szeretnéd, hogy beleköpjön a kajádba? - kérdezett vissza a másik hazánkfia.
Még gyorsan megtanítottuk elköszönni magyarul, de a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű nótára már nem szakítottunk időt, az már másra marad. tehát nyugodtan lehet menni enni, a barátság le van ápolva.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése