Még mielőtt kenem... vagy nem, egy "humorzsa" a Híradóból:" - Akár mínusz 15 fok is lehet, ez azért baj, mert 0 fok alatt a só már nem fejti ki annyira a hatását."
Hát, most komolyan! Most akkor nulla fok fölött kell sózni, mert akkor hatásosabb?
Ezek után lássuk a kencét! A kollégámmal vérre menő küzdelmet folytatok réstömítőzés terén, mert nem értünk egyet valamiben. Azt tudja mindenki, hogy kenni kell, de hogy hova, azt nem. Én kidolgoztam egy elméletet, talán már ideje lenne, hogy megírjam a doktorimat belőle (egy kicsit innét, egy kicsit onnét).
Nos, képzeljünk el egy akármilyen lemezszerkezetet, ami a ponthegesztéseknél össze van lapolva. Az ugye mindenki ellőtt világos, hogy a lemezek nem fognak tökéletesen összesimulni, így a lemezek közé behatol a nedvesség. A nedvesség lehet zárt térben a levegőből kicsapódó víz, egyéb helyről csapódó pocsolya, vagy éppen a tisztasági mániánk miatt odairányított, sugárban zubogó nedű.
Minél pontatlanabbul gyártották le a javítóelemet, annál nagyobb lesz a rés, sokkal nagyobb a behatolási veszély, de érdekes mód, ezek a helyek mégis kevésbé fognak elrohadni, mert öntisztulók, száradók, hiszen a nagy rés könnyen tud öblítődni, míg a szűk illesztésben a finom por fogságában, vagy csak úgy magában, pang a víz. Ráadásul a nagy résbe még festéket is be tudunk vinni, ami nem kicsit hasznos dolog.
Ekkor jövünk mi a kencénkkel, és bekenünk mindent, ha kell, ha nem.
Van egy ilyen lemezkupacunk 4 centinként összepontozva, ott, ahol a metszeten összeér a két vonal. Akár felülről, akár alulról bemehet a víz. Tehát legtisztább, ha mindenhol lezárjuk. Igen, így lenne a jó, de nehezen hozzáférhető helyeken nem lehet tökéletes munkát végezni, előfordulhat, hogy marad egy kis rés. Ha felül marad, de alul nem, kész a zacskó. Ott fog benne lötyögni a lé, és oxidálja a lemezt. Ha alul nem kenünk, akkor bemegy a víz, aztán meg ki... egy darabig, de aztán az említett por - vagy csak a folyadékok azon érdekes tulajdonsága, hogy például megáll a szívószálban, ha befogjuk a végét - megfogja a lemezek közt.
A Karmannoknál jellemzően ott rozsdásodott a kaszni, ahol kifolyókat készítettek.
Egyszerűsített ábrázolásban valahogy így gondolták. Egy részen széthúzták a lemezt, és szevasz.
Na, most ha megnézzük az előtte levő ábrát, láthatjuk, hogy a víz nem csak a csőszerű képződményen keresztül fog közlekedni. Hiába kenjük el a tetejét, alját a lyukig, a két lemez közé, oldal irányban is be fog hatolni a lecsó. A csövecske oldalát lezárni szinte lehetetlen, de azért próbálkozni lehet üregvédővel, de csak tömítőzés után, mert a viaszra nem ragad a kenőcs. Üregeknél alaphelyzetben kívülről tömítünk, belülről meg csak az üregvédő anyag kap helyet, de az jó vastagon, hagy folyjon. Tehát a legnagyobb hiba, ha belülről kencézgetünk úgy ahogy, aztán meg kívülről szuperül takartatunk. Ez a szatyor effektus, annak idején a Skodáknál gyönyörűen meglehetett szemlélni, ahogy tenyérnyi helyeken állt a víz a nylon alatt.
Végkövetkeztetés: Legjobb recept,ha alul lezárunk, felülről meg kiöntjük vízkiszorító anyaggal, úgy, hogy ideiglenesen bedugjuk a kifolyókat, elősegítve a folyadék egyenletes terülését.
Eredeti bejegyzés: 2012. december 10. 20:54
Hát, most komolyan! Most akkor nulla fok fölött kell sózni, mert akkor hatásosabb?
Ezek után lássuk a kencét! A kollégámmal vérre menő küzdelmet folytatok réstömítőzés terén, mert nem értünk egyet valamiben. Azt tudja mindenki, hogy kenni kell, de hogy hova, azt nem. Én kidolgoztam egy elméletet, talán már ideje lenne, hogy megírjam a doktorimat belőle (egy kicsit innét, egy kicsit onnét).
Nos, képzeljünk el egy akármilyen lemezszerkezetet, ami a ponthegesztéseknél össze van lapolva. Az ugye mindenki ellőtt világos, hogy a lemezek nem fognak tökéletesen összesimulni, így a lemezek közé behatol a nedvesség. A nedvesség lehet zárt térben a levegőből kicsapódó víz, egyéb helyről csapódó pocsolya, vagy éppen a tisztasági mániánk miatt odairányított, sugárban zubogó nedű.
Minél pontatlanabbul gyártották le a javítóelemet, annál nagyobb lesz a rés, sokkal nagyobb a behatolási veszély, de érdekes mód, ezek a helyek mégis kevésbé fognak elrohadni, mert öntisztulók, száradók, hiszen a nagy rés könnyen tud öblítődni, míg a szűk illesztésben a finom por fogságában, vagy csak úgy magában, pang a víz. Ráadásul a nagy résbe még festéket is be tudunk vinni, ami nem kicsit hasznos dolog.
Ekkor jövünk mi a kencénkkel, és bekenünk mindent, ha kell, ha nem.
A Karmannoknál jellemzően ott rozsdásodott a kaszni, ahol kifolyókat készítettek.
Na, most ha megnézzük az előtte levő ábrát, láthatjuk, hogy a víz nem csak a csőszerű képződményen keresztül fog közlekedni. Hiába kenjük el a tetejét, alját a lyukig, a két lemez közé, oldal irányban is be fog hatolni a lecsó. A csövecske oldalát lezárni szinte lehetetlen, de azért próbálkozni lehet üregvédővel, de csak tömítőzés után, mert a viaszra nem ragad a kenőcs. Üregeknél alaphelyzetben kívülről tömítünk, belülről meg csak az üregvédő anyag kap helyet, de az jó vastagon, hagy folyjon. Tehát a legnagyobb hiba, ha belülről kencézgetünk úgy ahogy, aztán meg kívülről szuperül takartatunk. Ez a szatyor effektus, annak idején a Skodáknál gyönyörűen meglehetett szemlélni, ahogy tenyérnyi helyeken állt a víz a nylon alatt.
Végkövetkeztetés: Legjobb recept,ha alul lezárunk, felülről meg kiöntjük vízkiszorító anyaggal, úgy, hogy ideiglenesen bedugjuk a kifolyókat, elősegítve a folyadék egyenletes terülését.
Eredeti bejegyzés: 2012. december 10. 20:54
Megjegyzések
Megjegyzés küldése