Domborúra derű

Apropó, domborítás: ez az alapja az egész karosszériaburkolásnak, ezért, járjuk egy kicsit jobban körbe: Nagy felületek domborításához használjunk gumikalapácsot, amivel beledolgozhatjuk a lemezt a megfelelően előkészített formába. A forma legegyszerűbben úgy készíthető el, ha a favágótőkébe, a sarokköszörűre felszerelt csiszolóvászonlappal, legyezőkoronggal kialakítunk egy optimális mélységű teknőt. Értelemszerűen, az elkészítendő domborítás nagysága határozza meg az ütőszerszám, és a forma nagyságát is. Ha túl nagy a sablon homorúsága, a felületünk nagyon egyenetlen lesz, ha pedig kicsi, az életben nem fogjuk megkapni a megfelelő ívelést. Mindig sok apró ütéssel dolgozzunk, hogy egyenletesen nyúljon a lemez, persze azért az optimális erőhatást ki kell fejtenünk, aminek a nagyságát én innét nem fogom megmondani, majd mindenki rájön.

A sok apró ütésről jut eszembe: Egyszer olvastam, hogy az egyik híres sportautó kaszniját kézzel kalapálják ki alumíniumból, és a cikk szerzője leírta, hogy pontosan hány kalapácsütéssel. Ezen elméláztam egy kicsit: Vajon, miként számolták meg azt a több ezer koppanást. Valaki ott állt a szaki háta mögött, és motyogott: -… tizenhatezer ötszázöt, tizenhatezer ötsz… A fene! Elfelejtettem mi volt az előbb! Lorenzo, kezdjük újra!

Vagy ketten számolták, nehogy bakizzanak, vagy esetleg valami számítógépes megoldást vetettek be, ami, szoftveres módon, egy mikrofon segítségével készítette el a statisztikát, amire senki sem kíváncsi.

Egy a lényeg: sokat kell zörögnünk, ezért nem árt, ha időnként a szomszédnak átviszünk egy üveg bort, ha nem akarjuk, hogy „valaki” reggelre egy bűzlő székletmintát helyezzen el a lábtörlőnkön.

Egy ajtóborítást, vagy egy csomagtér tetőt igen nehéz kézi kalapálós módon szépen kialakítani, ezért az igényes munkához már gépesítenünk kellene, emiatt ettől amatőr szinten inkább tekintsünk el, de azért még marad rengeteg szép feladat, amit magunk megvalósíthatunk. Ezekhez nem árt készíteni fém, vagy keményfa sablonokat, amire ráformázhatjuk a lemezeket, úgy, hogy miközben kalapálunk, asztalos szorítókkal folyamatosan odarögzítjük az anyagot. Spéci fogók sem ártanak, például ha a fogó pofáira, ívesre köszörült laposvasakat hegesztünk, szépen visszabírjuk hajtogatni vele a sárvédő peremére rögzített lemez szélét.
Egyértelműen az a legjobb, ha saját magunk tapasztaljuk ki a mesterség fogásait, persze nem árt, ha előtte más kárából tanulunk. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a fejlődésnek lépcsői vannak, és ha mi is fejlődőképesek vagyunk, akkor az első próbálkozást csak jobb követheti, és különben is: lehet, hogy kicsit egyenetlen, a festék is megfolyt rajta, de újra erős lemezből van, és én készítettem el a két kezemmel.