Az alábbi történet példa arra, hogy milyen egyéni, de egyben elrettentő autó csodák születnek.
Az elbeszélés helyszíne Welle nagyanyó spájza, és annak pár kilométeres körzete. A spájz méreténél fogva nem csak az élelmiszerek befogadására volt alkalmas, így különböző iparcikkek is helyet kaptak itt. Az öregasszonyra sokan azt mondták, hogy élő példája annak, hogy a dinoszauruszok nem haltak ki, de ez aljas rágalom, mert nem hiszem, hogy száz évnél öregebb lehetett. Élemedett kora ellenére aktívan barkácsolt, még a csapot is megbőrözte, mivel unokája Peter, annyira műszaki analfabéta volt, hogyha kiment a kés éle, elemet akart benne cserélni.
Peter, és az ő autójának históriája, egy véletlen folytán bekövetkezett, „szerelem első látásra” típusú találkozásként indult. Éppen hazafelé tartott, és mint minden nap, akkor is megállt meglesni a fitneszteremben ugrándozó nőket. Valami elvetemült gazember, függönyt rakott a terem ablakára, megfosztva Petert az egyetlen hobbyjától. A fiú dühösen sarkon fordult, és szembe találta magát egy autókereskedéssel, aminek a bejáratában ott állt az a járgány, melynek megpillantásakor nagyot dobbant a szíve. Rögtön elhatározta, hogy megszerzi magának a csodálatos autót. A lába automatikusan elindult vele, és mire felocsúdott, már ott is állt a vastag arany nyakláncot viselő nepper előtt. Az úriember könnyeit törölgetve röhögött, amikor meghallotta, hogy mennyi pénze van a barátunknak, de vérbeli kereskedőként karon fogta Petert, és odavezette az udvar hátulján álló, gazzal benőtt roncshalmazhoz. A fiú már menekült volna, de a nepper felajánlott neki egy szőnyeggarnitúrát ajándékba, és mivel a csávó nagyon fösvény volt rábólintott az üzletre. Kifizette a vasat, aláírta a papírokat, majd boldogan el akart hajtani, de ekkor kiderült, hogy a csotrogány nem indul. Vissza szerette volna kérni a pénzét, de az autót, és őt is kigurították a kapun kívülre. A földön fekve, hangosan méltatlankodott a kulturálatlan magatartás miatt, és még az ígért szőnyeget is felemlegette. Az üzletember nem akarta, hogy rossz szó érje a kereskedést, ezért lerugdosta a biztonsági őrt (doberman) a fekhelyéről, és kidobta Peternek a kutyaszőrrel teli holmit. – Na, azért! – integetett Peter fenyegetően, és az ajándékát megfogva beszállt új autójába. Amikor kapcsolt, hogy milyen hülye, fejét kétszer a kormányba verte, majd kiugrott, és lendületes iramban hazatolta a roncsot.
Másnap, világosban, alaposan szemügyre vette az új szerzeményét. Meglepetten tapasztalta, hogy egy motor található az autó hátuljában. Ettől a felfedezéstől jobb kedve kerekedett, lelki szemeivel már látta magát az úton száguldozni. Az egész telet bent töltötte a garázsban, és mire kitavaszodott, egy egészen más emberre, és autójára sütött le a nap erősödő fénye. Ez után még további fél év kellett hozzá, hogy az autó egyénisége véglegesen kikristályosodjon, de megérte a sok erőfeszítés.
Az autó precíziós futómű hangolását az egyik haver végezte, aki tulajdonképpen a lakatolást vállalta fel, de oly mértékben sikerült a kasznit elcsavarnia, hogy a gép onnantól fogva három keréken közlekedett. Peter csak halkan mert érdeklődni afelől, hogy ez véletlenül nem-e gond, de a barát kedvesen elmagyarázta az előnyöket: – Először is, eggyel kevesebb gumi kopik, másodszor, kisebb a gördülési ellenállás, ezáltal kevesebb a fogyasztás, és nem utolsósorban az autó jobban fekszi az utat, hiszen a háromlábú szék sem billeg.
A kaszni kisebb felületi hibáit a spájz második polcáról származó kétkomponensű ragasztóval egyengették ki. A kötőanyagot gipszel (polc alól) dúsították, így majdnem elég is lett. A nagyobb anyaghiányokat alumínium ragasztószalaggal hidalták át. Olyan volt mintha direkt a sárvédő peremre tervezték volna, bár a nagyi szentségelése azt mutatta, hogy ő nem úgy gondolta, amikor felakasztotta a spájz falára.
Az autó színére a haverok azt mondták, hogy pont olyan, mint egy konyhakredenc, de erre talán az a papír volt a magyarázat, amibe a festék volt csomagolva a spájzban: „Ne nyúlj hozzá, a kredencre vettem!” – állt a felirat rajta. A fiú ezt nem vette észre, köszönhetően annak, hogy a törzsfejlődés folyamán a „teszek rá” rendűeknek szelektív látása alakult ki. A különleges fényezést Peter maga készítette ecsettel, és macskával. Mivel kompresszorral nem rendelkezett, finom, kézimunkával színezte a kasznit. Gertrúd a macska, önhatalmúlag döntött úgy, hogy beszáll a projektbe, ezért minden előzetes megbeszélés nélkül caplatott végig a friss zománcrétegen. A fiú nem találta menőnek a „szőrnyeteg” tappancs lenyomatát, ezért hirtelen haragjában, a cicut kézbe kapva, annak bundájával igazította ki a festést. Mivel félt, hogy a nagyanyja kellemetlen kérdéseket tesz fel azzal kapcsolatban, hogy miért egyezik az állat színe a járgányéval, később a macsekot átmázolta feketére. Bár igaz, hogy azelőtt cirmos szőrben pompázott, de olyan festék nem volt a polcon. Ennek ellenére megúszta a kérdőre vonást, mivel a mami olyan szemüveget hordott, hogy egy amatőr csillagász ajánlatot tett a megvásárlására, mert jó gyűjtőlencsének ígérkezett. Meg hát persze, sajnos az öregasszony már nem teljesen volt ott a szeren. Ha Peter kihajtva hagyta a folyosóra kifelé nyíló budi ajtót, a nagyi percekig képes volt gondolkodni előtte, mert nem értette miképpen került oda fal.
De vissza a technikához: Az egyedi felnik a helyi kovács, Günter Smith műhelyében készültek. A mester kalapálta ki ismét kerek formájúra őket, miután valaki, valamikor, beledörgetett vele egy nagy kátyúba. A fiú párszor visszament a kovácshoz, hogy nagyon ráz a kocsi, de az öreg azt mondta neki: - Inkább ez rázzon fiam, mint a háromszáznegyven volt!
A motort, szintén egy kedves barát vette kezelésbe. Szerencsére nem sok dolga akadt, mert az erőműt nem rég újíthatták fel. Olyan kisebb hiányosságokat kellett csak pótolni, mint például a levegőszűrő doboza, de az ügyes gyerek egy kiüresedett festékes dobozt kiszurkált szöggel, majd egy beolajozott szúnyoghálót tömött bele. Már csak egy lukat kellett kanyarítani rá, és beledugni egy darab porszívócsövet, aminek a másik végét a porlasztóra húzták, így máris kevesebb szenny került a szívótérbe. Természetesen a mami dupla paranormális jelenséget élt át eközben: Nem értette, miért veri a bokáját a porszívógép porszívás közben, és az sem volt világos a számára, hogy honnét van annyi légy a spájzban, amikor határozottan emlékezett rá, hogy a házmester tavasszal hálózta be az ablakot.
Miután a gépjármű ilyen remekül összeállt műszaki szempontból, következhetett az igazi design munka, amivel jellegzetessé varázsolhatták a gépezetet. A járgány farára felkerült egy szépen pácolt, gyalult deszka, ami a légterelő szerepét töltötte be. (Előtte, meg a nagyi vasalt rajta) A pácolás folyamán az ablakhoz támasztott fáról pác került az üvegre. A találékony szakik figyelmét nem kerülte el a viszonylag átlátszó folt. Megállapították, hogy majdnem olyan, mint a sötétítő fólia, ezért egyenletes rétegben a hátsó, oldalablakok is kaptak a szerből.
A kárpit anyagát a sarkon lakó szűcstől szerezték be, amikor az egy pillanatra elfordult. Sajnos eléggé szűkös volt a készlet, ezért nem nagyon válogathattak, össze kellett varrniuk a szőrös, és csupasz bőröket is, meg a nagyi makramé falvédőjét, de éppen ez adta meg a belbecs azon különlegességét, ami mindenki figyelmét felkeltette. Az ergonómiailag testre szabott ülésekbe az öregasszony kanapépárnái kerültek beépítésre, ezáltal olyan extra kényelmi fokozatot értek el, hogy akár tíz kilométert is tudtak egyfolytában közlekedni.
Az eredeti, gyári rádió Hi-Fi szisztémáját felborították, egy 1955-ös néprádióból kibuherált nagyméretű hangszóróval, melyre elegáns 1500 Watt P.M.P.O. felirat került. Mivel a rádió rendelkezett egy másik készülék jelét fogadni képes bemenettel, egy bakelitlemez-játszót helyeztek el a kocsiban. Azt a kis technikai problémát, hogy a tű menetközben ugrált, a tűtartóra ragasztott ólomkatonával oldották meg. A katona már megfelelő súlyt adott a szerkezetnek, így a tű már nehezebben tudott elbóklászni a helyéről, viszont a fordulatszámot negatívan befolyásolta. Eleinte furcsa volt a srácok számára, hogy az Abba együttes rendelkezésre álló lemezén csak furcsa hangú férfiak énekelnek, de azt gondolták, valamiféle mix kiadás.
Hogy az autót még nagyobb egyéniséggé tegyék, a városban járó vándorcirkusz plakátjáról kivágták a tigrisfejet, és enyvvel felragasztották a járgány elejére. Az első mosás alkalmával kiderült, hogy ez nemigen a legszakszerűbb megoldás, ezért kitalálták, hogy lelakkozzák a képet, de pénz már nem állt rendelkezésre a szükséges vegyi anyag beszerzésére. Tanácstalanságukra ismét a nagyi lakásában találtak választ. Az öregasszony meggondolatlanul nem lakatolta vissza a spájz ajtaját, ahova a fiatalok beszabadulva, magukévá tették a téli befőzésre vásárolt celofánt. Ez a nagyszerű, átlátszó anyag került végül felragasztásra a nedvességtől óvni szándékozott felületre, de az ötletsziporkák még ezzel nem merültek ki, mert a remekműre a koronát egy borotválkozó tükör formájában helyezték fel, mely szigetelőszalaggal került rögzítésre a letört külső visszapillantó tükör szárára.
Az így elkészült járgány méltó látványosságává vált Peter Welle lakhelyének, de a tulajdonosa mégis arra a kupára a legbüszkébb, amit a bolondok napján tartott falusi összejövetelen nyert el pompás gépével, és az sem zavarja, hogy a serlegen a következő felirat olvasható: A legjobb, öszvér tenyészcsődör.
Peter, és az ő autójának históriája, egy véletlen folytán bekövetkezett, „szerelem első látásra” típusú találkozásként indult. Éppen hazafelé tartott, és mint minden nap, akkor is megállt meglesni a fitneszteremben ugrándozó nőket. Valami elvetemült gazember, függönyt rakott a terem ablakára, megfosztva Petert az egyetlen hobbyjától. A fiú dühösen sarkon fordult, és szembe találta magát egy autókereskedéssel, aminek a bejáratában ott állt az a járgány, melynek megpillantásakor nagyot dobbant a szíve. Rögtön elhatározta, hogy megszerzi magának a csodálatos autót. A lába automatikusan elindult vele, és mire felocsúdott, már ott is állt a vastag arany nyakláncot viselő nepper előtt. Az úriember könnyeit törölgetve röhögött, amikor meghallotta, hogy mennyi pénze van a barátunknak, de vérbeli kereskedőként karon fogta Petert, és odavezette az udvar hátulján álló, gazzal benőtt roncshalmazhoz. A fiú már menekült volna, de a nepper felajánlott neki egy szőnyeggarnitúrát ajándékba, és mivel a csávó nagyon fösvény volt rábólintott az üzletre. Kifizette a vasat, aláírta a papírokat, majd boldogan el akart hajtani, de ekkor kiderült, hogy a csotrogány nem indul. Vissza szerette volna kérni a pénzét, de az autót, és őt is kigurították a kapun kívülre. A földön fekve, hangosan méltatlankodott a kulturálatlan magatartás miatt, és még az ígért szőnyeget is felemlegette. Az üzletember nem akarta, hogy rossz szó érje a kereskedést, ezért lerugdosta a biztonsági őrt (doberman) a fekhelyéről, és kidobta Peternek a kutyaszőrrel teli holmit. – Na, azért! – integetett Peter fenyegetően, és az ajándékát megfogva beszállt új autójába. Amikor kapcsolt, hogy milyen hülye, fejét kétszer a kormányba verte, majd kiugrott, és lendületes iramban hazatolta a roncsot.
Másnap, világosban, alaposan szemügyre vette az új szerzeményét. Meglepetten tapasztalta, hogy egy motor található az autó hátuljában. Ettől a felfedezéstől jobb kedve kerekedett, lelki szemeivel már látta magát az úton száguldozni. Az egész telet bent töltötte a garázsban, és mire kitavaszodott, egy egészen más emberre, és autójára sütött le a nap erősödő fénye. Ez után még további fél év kellett hozzá, hogy az autó egyénisége véglegesen kikristályosodjon, de megérte a sok erőfeszítés.
Az autó precíziós futómű hangolását az egyik haver végezte, aki tulajdonképpen a lakatolást vállalta fel, de oly mértékben sikerült a kasznit elcsavarnia, hogy a gép onnantól fogva három keréken közlekedett. Peter csak halkan mert érdeklődni afelől, hogy ez véletlenül nem-e gond, de a barát kedvesen elmagyarázta az előnyöket: – Először is, eggyel kevesebb gumi kopik, másodszor, kisebb a gördülési ellenállás, ezáltal kevesebb a fogyasztás, és nem utolsósorban az autó jobban fekszi az utat, hiszen a háromlábú szék sem billeg.
A kaszni kisebb felületi hibáit a spájz második polcáról származó kétkomponensű ragasztóval egyengették ki. A kötőanyagot gipszel (polc alól) dúsították, így majdnem elég is lett. A nagyobb anyaghiányokat alumínium ragasztószalaggal hidalták át. Olyan volt mintha direkt a sárvédő peremre tervezték volna, bár a nagyi szentségelése azt mutatta, hogy ő nem úgy gondolta, amikor felakasztotta a spájz falára.
Az autó színére a haverok azt mondták, hogy pont olyan, mint egy konyhakredenc, de erre talán az a papír volt a magyarázat, amibe a festék volt csomagolva a spájzban: „Ne nyúlj hozzá, a kredencre vettem!” – állt a felirat rajta. A fiú ezt nem vette észre, köszönhetően annak, hogy a törzsfejlődés folyamán a „teszek rá” rendűeknek szelektív látása alakult ki. A különleges fényezést Peter maga készítette ecsettel, és macskával. Mivel kompresszorral nem rendelkezett, finom, kézimunkával színezte a kasznit. Gertrúd a macska, önhatalmúlag döntött úgy, hogy beszáll a projektbe, ezért minden előzetes megbeszélés nélkül caplatott végig a friss zománcrétegen. A fiú nem találta menőnek a „szőrnyeteg” tappancs lenyomatát, ezért hirtelen haragjában, a cicut kézbe kapva, annak bundájával igazította ki a festést. Mivel félt, hogy a nagyanyja kellemetlen kérdéseket tesz fel azzal kapcsolatban, hogy miért egyezik az állat színe a járgányéval, később a macsekot átmázolta feketére. Bár igaz, hogy azelőtt cirmos szőrben pompázott, de olyan festék nem volt a polcon. Ennek ellenére megúszta a kérdőre vonást, mivel a mami olyan szemüveget hordott, hogy egy amatőr csillagász ajánlatot tett a megvásárlására, mert jó gyűjtőlencsének ígérkezett. Meg hát persze, sajnos az öregasszony már nem teljesen volt ott a szeren. Ha Peter kihajtva hagyta a folyosóra kifelé nyíló budi ajtót, a nagyi percekig képes volt gondolkodni előtte, mert nem értette miképpen került oda fal.
De vissza a technikához: Az egyedi felnik a helyi kovács, Günter Smith műhelyében készültek. A mester kalapálta ki ismét kerek formájúra őket, miután valaki, valamikor, beledörgetett vele egy nagy kátyúba. A fiú párszor visszament a kovácshoz, hogy nagyon ráz a kocsi, de az öreg azt mondta neki: - Inkább ez rázzon fiam, mint a háromszáznegyven volt!
A motort, szintén egy kedves barát vette kezelésbe. Szerencsére nem sok dolga akadt, mert az erőműt nem rég újíthatták fel. Olyan kisebb hiányosságokat kellett csak pótolni, mint például a levegőszűrő doboza, de az ügyes gyerek egy kiüresedett festékes dobozt kiszurkált szöggel, majd egy beolajozott szúnyoghálót tömött bele. Már csak egy lukat kellett kanyarítani rá, és beledugni egy darab porszívócsövet, aminek a másik végét a porlasztóra húzták, így máris kevesebb szenny került a szívótérbe. Természetesen a mami dupla paranormális jelenséget élt át eközben: Nem értette, miért veri a bokáját a porszívógép porszívás közben, és az sem volt világos a számára, hogy honnét van annyi légy a spájzban, amikor határozottan emlékezett rá, hogy a házmester tavasszal hálózta be az ablakot.
Miután a gépjármű ilyen remekül összeállt műszaki szempontból, következhetett az igazi design munka, amivel jellegzetessé varázsolhatták a gépezetet. A járgány farára felkerült egy szépen pácolt, gyalult deszka, ami a légterelő szerepét töltötte be. (Előtte, meg a nagyi vasalt rajta) A pácolás folyamán az ablakhoz támasztott fáról pác került az üvegre. A találékony szakik figyelmét nem kerülte el a viszonylag átlátszó folt. Megállapították, hogy majdnem olyan, mint a sötétítő fólia, ezért egyenletes rétegben a hátsó, oldalablakok is kaptak a szerből.
A kárpit anyagát a sarkon lakó szűcstől szerezték be, amikor az egy pillanatra elfordult. Sajnos eléggé szűkös volt a készlet, ezért nem nagyon válogathattak, össze kellett varrniuk a szőrös, és csupasz bőröket is, meg a nagyi makramé falvédőjét, de éppen ez adta meg a belbecs azon különlegességét, ami mindenki figyelmét felkeltette. Az ergonómiailag testre szabott ülésekbe az öregasszony kanapépárnái kerültek beépítésre, ezáltal olyan extra kényelmi fokozatot értek el, hogy akár tíz kilométert is tudtak egyfolytában közlekedni.
Az eredeti, gyári rádió Hi-Fi szisztémáját felborították, egy 1955-ös néprádióból kibuherált nagyméretű hangszóróval, melyre elegáns 1500 Watt P.M.P.O. felirat került. Mivel a rádió rendelkezett egy másik készülék jelét fogadni képes bemenettel, egy bakelitlemez-játszót helyeztek el a kocsiban. Azt a kis technikai problémát, hogy a tű menetközben ugrált, a tűtartóra ragasztott ólomkatonával oldották meg. A katona már megfelelő súlyt adott a szerkezetnek, így a tű már nehezebben tudott elbóklászni a helyéről, viszont a fordulatszámot negatívan befolyásolta. Eleinte furcsa volt a srácok számára, hogy az Abba együttes rendelkezésre álló lemezén csak furcsa hangú férfiak énekelnek, de azt gondolták, valamiféle mix kiadás.
Hogy az autót még nagyobb egyéniséggé tegyék, a városban járó vándorcirkusz plakátjáról kivágták a tigrisfejet, és enyvvel felragasztották a járgány elejére. Az első mosás alkalmával kiderült, hogy ez nemigen a legszakszerűbb megoldás, ezért kitalálták, hogy lelakkozzák a képet, de pénz már nem állt rendelkezésre a szükséges vegyi anyag beszerzésére. Tanácstalanságukra ismét a nagyi lakásában találtak választ. Az öregasszony meggondolatlanul nem lakatolta vissza a spájz ajtaját, ahova a fiatalok beszabadulva, magukévá tették a téli befőzésre vásárolt celofánt. Ez a nagyszerű, átlátszó anyag került végül felragasztásra a nedvességtől óvni szándékozott felületre, de az ötletsziporkák még ezzel nem merültek ki, mert a remekműre a koronát egy borotválkozó tükör formájában helyezték fel, mely szigetelőszalaggal került rögzítésre a letört külső visszapillantó tükör szárára.
Az így elkészült járgány méltó látványosságává vált Peter Welle lakhelyének, de a tulajdonosa mégis arra a kupára a legbüszkébb, amit a bolondok napján tartott falusi összejövetelen nyert el pompás gépével, és az sem zavarja, hogy a serlegen a következő felirat olvasható: A legjobb, öszvér tenyészcsődör.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése